A dicséretnek, elismerésnek, részvétnek egyaránt gyógyító hatása van: ösztönöznek, építenek, megörvendeztetnek. Megnyitják az embert, hogy az esetleg következő kiigazítást könnyebben el tudja fogadni. Ekképpen tehát az elöl járó dicséret a sikeres helyreigazítás kulcsa is.

A dicséret a nagyra értékelés és megbecsülés különleges formája. Azt, amit dicsérek, nagyra tartom, akit pedig dicsérek, azt becsülöm. Miért vannak azonban oly sokaknak éppen ezzel komoly problémái? Mi teszi olyan nehézzé megmondani valakinek, mi az, amit jól csinált? Úgy tűnik, mintha sokan attól félnének, hogy ez árt a tekintélyüknek, vagy hogy nevetségessé teszik magukat vele.

Sokan kínosnak találják, hogy valami pozitívumot mondjanak másokról, külön ezért valakihez odamenjenek, vagy akár felhívják telefonon. Ki vagyok én, hogy éppen én mondjam meg az ismert szónoknak, mennyire tetszett az előadása? Miért én dicsérjem meg a kollégámat a munkájáért? Nehogy az a benyomása támadjon, hogy szeretném magam behízelegni nála, vagy éppen bele akarok avatkozni a dolgokba?
Persze a híres szónok is fel fogja tenni magának a kérdést, vajon mit csinált rosszul, ha előadását egyetlen pozitív reakció sem követi. Mindenkinek szüksége van visszaigazolásra a munkájában, szolgálatában, ami motiválja, hogy jókedvűen végezze azt.

Különösen a gyermeknevelésben láttam ezt sokféleképpen beigazolódni. Minél kisebb a gyerkőc, annál természetesebb a felnőtt számára, hogy dicsérje. Az első lépéseket, az első szavakat, az első ügyességi gyakorlatokat még milyen sok építő megjegyzés kíséri: Ügyes! Nagyon jó! Micsoda jó gyerek! Minél nagyobbak lesznek a gyerekek, annál inkább elhanyagolják némely szülők a szeretetnyilvánításnak ezt a csodálatos formáját, a gyermek növekedésével párhuzamosan leépítik, s mire eljön a kamaszkor nehéz időszaka, addigra sokszor már teljesen megszűnnek dicsérni. Így ebben az időszakban, amikor annyira értékes és szükséges lenne, eldugult egy értékes csatorna, amely elérhetne a gyermek szívéig.

Az ember sajnos elfelejti a jót, hagyja, hogy elterelődjön róla a figyelme, s később már nem találja lényegesnek. Érdekes, hogy a bosszúságokat ritkán felejtjük el ilyen gyorsan, vagy egy-egy sértés esetén nem jellemző, hogy utólag már ne tartanánk olyan fontosnak. Egy ismerősöm tudott róla, hogy ez hiányosság a házasságában. Ugyan általában száraznak minősítette a feleségével való kommunikációját, mégis gyorsan azzal igazolta magát, hogy ő természetesnek vesz mindent, ami problémamentesen zajlik. Csak azokról a dolgokról szokott említést tenni, amelyek nem zajlanak le zökkenőmentesen. Szerinte ez így van rendjén, végül is a nejének tudnia kell, hogy számára ő a legjobb asszony, különben nem vette volna feleségül. Ezért ő nem is szeretne újra meg újra hangsúlyozni minden jót, s kiemelni egyes cselekedeteket. Hevesen védekezett, pedig ő maga is tudta, hogy mennyire nincs igaza.

Vegyük komolyan a dicséretet házastársunk, munkatársaink, barátaink és különösen a gyerekek vonatkozásában! Ne takarékoskodjunk ott, ahol jót tehetünk egymással. Gondolkodjunk el azon, hogy mi mindent kapnánk szívesen mi magunk szeretteinktől, és ajándékozzuk meg őket dupla annyival! Amint vetünk, úgy fogunk aratni – garantálja Isten Igéje, és emiatt is hiszem: ha valaki beindítja a szavakkal történő ajándékozás körforgását, a legjobb úton van afelé, hogy kapjon is valamit.

Kertész Tibor

(Megjelent a Háromszék napilap 2017. február 2-i számában)