👁‍🗨 356

Két év kényszerszünet után március 18-a és 20-a között szerveztük meg Csíksomlyón a férjek és édesapák lelki hétvégéjét, a több mint százfős rendezvénynek a Jakab Antal Ház adott otthont. Az előadások, beszélgetések fő témája ezúttal a férfimunka volt.

„A munkától, amelytől az anyag megnemesedik, maga az ember méltóságában silányabbá ne váljon.” – írta Szent II. János Pál pápa a „Laborem exercens – Munkát végezve” enciklikájában arra figyelmeztetve: fontos, hogy keresztényként, Krisztust követő emberekként is megtaláljuk a helyünket a munkában – úgy, hogy a világban éljünk, de ne a világból. Úgy, hogy mi uraljuk a munkánkat, és ne a munkánkhoz való helytelen hozzáállás uralja és keserítse meg az életünket, rövidítse meg a családunkat.

A hétvégén a résztvevő férjeknek, édesapáknak alkalmuk volt szembenézni önmagukkal a szakmai előadások, és az egyházi tanítás fényében, de ugyanakkor tükröt tarthattak egymásnak a személyes beszámolók, csoportbeszélgetések, tanúságtételek alkalmával is.


Ráhangoló elmélkedésében Szénégető István marosvásárhely-remeteszegi plébános, a családpasztorációs bizottság titkára arra hívta meg a jelenlevőket, hogy vizsgálják meg: tudnak-e egyensúlyban maradni a család, a munka és az ünnep „háromságában”.

– Család, munka és a kapocs a kettő között az Isten. A munka megnyitja a szívünket a nagy közösség felé, a család megnyitja szívünket az általunk legszeretettebb emberek felé, az ünnep megnyitja szívünket az Isten felé. Egyensúlyban vagyunk-e? – tette fel a kérdést az előadó.

„Isten ma este meg akarja kérdezni tőletek: hogy vagytok? Akartok-e ünnepelni? Jól akartok-e dolgozni, de úgy, hogy a munkátok gyümölcsét is élvezzétek, és amikor ránéztek a munkátokra, gyönyörködjetek benne? Tudtok-e úgy ünnepelni, hogy közben ne legyetek feszültek, hogy fel tudjatok közben szabadulni?”

„Ki vagyok én? Hogy határozom meg magam? Hogyan tudok egyensúlyban maradni, ha azt sem tudom, ki vagyok? A római levél ebben akar segíteni: »Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.« (Róm 8,14-17) Ez a mi spirituális DNS-ünk, teremtettségünknél fogva van valami bennünk a „központi vezérlőegységből”, a Mennyei Atyából. Isten nem mellettünk van, Isten bennünk van, közelebb van hozzánk, mint a lélegzetünk.”

„Szépen kérlek, rendszeresen gyónjatok – ez nagyon nagy kegyelem, feloldozást kapsz a bűneidből. Rendszeres szentáldozás – Istennek a lelkét kapjuk, ezzel a lelkünk »sejtjeit« tápláljuk.”

(Részletek Szénégető István plébános előadásából)

A péntek este filmnézéssel folytatódott, majd egy pohár gyümölcslé, egy kis harapnivaló mellett kötetlen beszélgetéssel ért véget.

A hétvége meghívott előadója Borota Gábor csíkszeredai pszichológus volt, aki a férfiak munkával való kapcsolatának, egészséges és egészségtelen hozzáállásának egész sorát tárta fel szombat és vasárnap délelőtti előadásaiban.

– Jó tudni, hogy minden más egyébhez, a munkánkhoz is érzelmi alapon viszonyulunk. A férfiak néha inkább dolgoznak, ahelyett, hogy egyebet tegyenek, legyen szó itt gyermeknevelésről vagy a feleségükkel töltött időről. Próbálják magukkal is elhitetni, hogy azért dolgoznak reggeltől-estig mert muszáj – emelte ki a szakember.

„A férfiak nagyobb része ma gyakorlatilag túlélő üzemmódban működik: ami szükséges, azt megteszik, de nincs idő lelkizni, odafigyelni finomabb dolgokra, mert sokat kell dolgozni. A férfiak hiányoznak mindenhonnan – a munka területét leszámítva.
Pedig a férfi munkájához nagyon sok egyéb is hozzátartozik. Például az, hogy szeresse a feleségét, hogy törődjön vele, hallgassa meg őt, beszélgessen vele, érdekelje, hogy mi van vele, udvaroljon neki, vigye el néha vacsorázni.
A férfi munkájához az is hozzátartozik, hogy nevelje a gyerekeket. Nálunk elterjedt az a hiedelem, hogy az asszony dolga a gyermeknevelés, de látjuk is, hogy hová jutottunk amiatt, hogy egyedül hagytuk a nőket a gyermeknevelésben. Puhány férfiak egész generációját látjuk felnőni, mert a nők nem tudnak férfiakat nevelni, nem is ez a feladatuk.”

„A férfinak a normaképzés is feladata a családban. Az ő dolga a szabályokat kialakítani, és azokat betartatni. Nem úgy, hogy »azért, mert én mondtam…«, hanem inkább »azért, mert van értelme«. Vezetni a családot, családfőként működni – ez lenne a feladatunk. Ezzel szemben azt látjuk, hogy az időnk és energiánk 70-80 százalékát a munkánkra fordítjuk. Tegyük félre azt az illúziót, hogy a családunkért tesszük. Azért tesszük, mert ez így könnyebb. Mert a gyermeknevelés talán még nehezebb – azzal kezdődik, hogy magunkat neveljük meg.”

„Ha kimerítjük magunkat a túl sok munkával, akkor hol adjuk a legrosszabb énünket? Otthon. Akik a legközelebb állnak hozzánk, azoknak nyomjuk az arcába a legrosszabb oldalunkat. Mert nem marad energiánk másra. A férfiak a munka kapcsán panaszkodnak, hogy nem tudnak nemet mondani egy-egy felkérésre, túlórára, plusz munkára. Dehogynem, tudnak… A nemet a családjuknak, a feleségüknek, a gyermekeiknek mondják.”

„Mi történik ma a férfiakkal? Családot alapítunk, ahol rögtön férjek, apák kellene legyünk. Nem tudjuk hogy ezt hogyan kell, mert talán van mintánk – olyan, amilyen -, de azzal még sokra nem megyünk. Két út áll előttünk: az egyik, hogy tovább képezzük magunkat, a másik, hogy megpróbáljuk minél jobban kivonni magunkat. Sajnos tízből nyolc férfi az utóbbit választja, és akkor mi marad számára? A munkája. Az a terület, ahol ő irányít, ő a kompetens, tudja, hogy azt hogyan kell jól csinálni. És ebben a történetben mindegy, hogy kinek mi a szakmája, mert a »rugó«, amely alapján működünk, az ugyanaz. Az itt jelenlevők természetesen kivételek, vélhetően azért vannak itt, mert fejlődni, képződni akarnak.”

„A férfiak azért is menekülnek a munkájukba, mert egy idő után már csak ott érezhetik magukat férfinak. Ugyanis bármennyire is kényelmes a magunknak választott gyermekszerep, időnként fel-felháborodunk és méltatlankodunk, hogy miért nem vesznek minket komolyan. Ám ha egy súlytalan szerepet választottunk, ne csodálkozzunk azon, ha elveszítjük a családunk tiszteletét, és azzal együtt a méltóságunkat. Ez a kényelem ára, amit előbb-utóbb meg kell fizetnünk.”

„Milyen haszna van a családunknak abból, hogy mi sokat dolgozunk? Ha elveszem az időt a családomtól, akkor abból a családomnak kötelező módon profitálnia kellene. Úgy is, hogy akkor utána többet vagyok otthon, többször vagyok elérhető. A kötelező munkaprogramon felül, minden elvett óráért kárpótolni kellene a családomat.”

„Egy férfi nem akkor erős, ha másokon tud uralkodni, hanem akkor, amikor magán uralkodik. Amikor tudja azt mondani, hogy akkor most mára befejezte a munkát, és innentől a társával, a gyermekeivel foglalkozik. Ezt akármikor el lehet kezdeni, változtatni bármikor lehet, de egy idő után egyre nehezebb lesz.”

„A társadalmunknak férfiakra van szüksége – nem nagyra nőtt gyerekekre, nem egy kis buksisimogatásért mindenre hajlandó kisfiúkra. Férfiakra, akik tudnak határokat húzni, tudják a családjukat felemelni, egyben tartani, akik tudnak biztonságot adni, akik tudnak magukon uralkodni. És ez nem csak a családjuknak, hanem nekik is jó.”

(Részletek Borota Gábor pszichológus előadásából)

A hétvége résztvevői szombat délelőtt Bíró Lászlónak, az Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) volt családügyekért felelős püspökének a munka és az ünnep kapcsán tartott előadását követhették, előre rögzített felvételről.

– Jó áttekinteni a család és a munka viszonyát, miközben a munka kihívást is jelent a család számára. Ugyanakkor fontos beszélni az ünnepről, mint a családdal, Istennel és a közösséggel való találkozásról is – indította előadását Bíró László püspök.

„A férfi és a nő nem parancsszóra lett, mint a világ többi teremtménye, hanem Isten megalkotja az embert. Ezzel is növeli az ember méltóságának tudatát.
De azt is láthatjuk, hogy amikor Isten bármit is alkot, teremt, utána megáll és gyönyörködni tud benne. A mi öregjeink még ráértek megpihenni, gyönyörködni mindabban, amit alkottak, a gazdaságban, a vetésekben, a hegyek szépségékben. Mert a dolgok nemcsak arra valók, hogy használjuk, hanem gyönyörködni is tudjunk benne. Aki képes elámulni a világ csodáin, újra képes átélni Isten örömét.”

„Nem szabad engednünk, hogy a munka bálványozása elnémítson bennünket. Isten nyugtázta, hogy mindaz, amit alkotott, az nagyon jó. Ne engedjük, hogy a lelketlen munka elnyomja a rácsodálkozásra való képességünket.
A munka kihívás minden ember számára arra, hogy együttműködjünk Isten művével, ezért ténylegesen a megszentelődésünk helye.”

„Többször is mondjuk a családban: értetek dolgozom. De mit ér, ha csak éppen valamiféle lakhatást biztosítunk, de már egy jó szavunk sincs egymáshoz? Az egyik legnagyobb művészet egyensúlyba hozni a munkát, a családunk tagjaival való törődést. Ne engedjük, hogy a házasságunk elnémuljon!”

„Nagyon fontos, hogy a mai keresztény családok példát mutassanak: dolgoznunk kell, a családunkról gondoskodnunk kell, de nem úgy, hogy magát a családot közben elhanyagoljuk. Ez az isteni és ember iránti szeretetparancs ellen való. Ha bálvány lesz a munkából és közben a család szétesik, mit tettünk?
Krisztus tanításában mindennek kereszt-struktúrája van: van egy függőleges és vízszintes dimenziója. A munka és a család viszonya ugyanilyen. Az Isten és az embertárssal való kapcsolat a vertikális dimenziója az életünknek, a munka a horizontális dimenzió. Minél szilárdabban áll a vertikális ág, annál biztosabban csatlakozik hozzá a vízszintes szár.”

„A teremtés hetedik napján Isten megpihent. Régen eszünkbe sem jutott, hogy a vasárnapot ne tekintsük ünnepnapnak. Ma a vasárnapból sokfele csupán szabadnap lett. Ha elfelejtjük az ünnepet, bedeszkázzuk az eget – nemcsak Isten fele, hanem a családtagjaink fele is.”

„Bízom abban, hogy Erdélyország megőrzi a hitét, és ugyanaz lesz, mint ami valamikor volt. A közösséghez való tartozásunkat fejezzük ki azzal, hogy vesszük a fáradtságot, és vasárnap elmegyünk a szentmisére. Az Úr napját másokra szánt időként kellene megélnünk – a közösség és a misszió napjának. Azzal, hogy egy fiatal házaspár elmegy a szentmisére, segítheti egy szomszéd tétovázó, nehezen induló lelkületét, hogy abból kimozduljon.
Szent II. János Pál pápa arról álmodott, hogy az egyház legyen a családok családja. De amikor már nem családok családja az egyházközségünk? Az ünnep legyen a családi kapcsolatok napja, az istentisztelet napja, a közösség napja. Ne engedjünk, hogy szétzilálódjanak egyházközségeink, családjaink, azzal, hogy elhanyagoljuk az Úr napjának megszenelését.”

(Részletek Bíró László püspök előadásából)

A szombat délután a tanúságtételek és a tematikus beszélgetések időszaka volt, ezt követte a szentmise a kegytemplomban és az esti szentségimádás.

A férjek és édesapák idei lelki hétvégéje vasárnap a Fülöp László nagykászoni plébános által celebrált szentmisével ért véget. Kertész Tibor

A résztvevők visszajelzéseiből:

„Először jöttem el a férjek, édesapák lelki hétvégéjére. Meglepő volt, hogy ennyi férfi volt itt, és hogy ennyire nyíltan mernek beszélni a problémáikról, illetve, hogy próbálnak elindulni a jó úton.”

„Változtassunk – de Jézussal! Ha magunk erejéből próbálkozunk, az véges, annak nem sok ereje van. Jézus mondja: Nélkülem semmit nem tehettek! Akármennyire erőlködhetünk, hogy jó apák, jó társak, jó testvérek, jó munkatársak legyünk, nem fog működni Nélküle!”

„Ha valaki hozzánk jön vendégségbe, vagy a családommal együtt megyünk valahová vendégségbe, akkor általában megkérdezik, hogy vagyunk. Mostanában azon kapom magam, hogy ilyenkor elmondom, hogy milyen a vállalkozásom. Tehát a munkám eléggé a családom előtt van. Ezen kell dolgozzak, hogy ne a munkához való kapcsolatom határozza meg az életem, hanem az Istennel való kapcsolatom. Tehát, amikor valakivel majd találkozom, ne azt mondjam, hogy melyik vállalkozás vezetője, vagy kinek a férje, vagy kinek az édeasapja vagyok, hanem inkább azt: Istennek a gyermeke vagyok.
Mellbevágó volt az, hogy szombaton hallgattam Sófalvi Szabi tanúságtételét, akivel nemrég egy közösségbe jártunk, és azt vettem észre, hogy ő még mindig ugyanaz a lélekkel átitatott, tüzes lelkületű ember, akit négy évvel ezelőtt megismertem, míg én ugyanazt már nem mondhatom el magamról. Mielőtt nekimennék annak, hogy mit kell jobban tegyek férjként és apaként, vagy mit kell másként tegyek a munkával való kapcsolatban, ezt a tüzet kell újra megszereznem.”

„Úgy érzem, hogy ebből a hétvégéből nemcsak egy kellene egy évben, nem is csak kettő, mert szükség van arra, hogy töltekezzünk, hogy megrakjuk a hátizsákot, hogy tudjunk ebből adni a családunknak, a feleségeinknek, a gyermekeinknek. Legyetek mindannyian kovászok! A tegnap, tegnapelőtt akikkel beszélgettem, mindannyiatoktól annyi mindent kaptam, hogy biztos vagyok benne: hazatérve sok mindent tudtok még tenni a saját környezetetekben! Nálunk a plébánián havonta egyszer működik az apák klubja, és nagyon sokat tudunk egymásnak segíteni, mert ugyanazokkal a nehézségekkel küzdünk, ugyanarról az alapról indulunk, és Isten fele törekszünk.”

TÁMOGATOM

ADOMÁNYÁVAL MISSZIÓNKAT SEGÍTI

Ha teheti támogassa a munkánkat. Köszönjük!

TÁMOGATOM