👁‍🗨 1 286

Korunk divatos irányzatai nem tudatosítják, hogy a szülők számára a gyermekek javának elsőbbséget kell élveznie a kölcsönös házastársi ellenségeskedésekkel szemben. A bulvársajtó naponta tudósít arról, mely híresség vált el már megint feleségétől, férjétől, mint ha ez olyan magától értetődő lenne, mint szabót vagy fogorvost cserélni. Azokat, akik bevallják, hogy hitbeli meggyőződésből, hűségből, ragaszkodnak ahhoz, hogy a házasságnak az életük végéig kell tartania, gyakran az elavult, unalmas, bigott és merev jelzőkkel bélyegzik meg.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban hallok panaszkodni házasfeleket, amint azt hajtogatják: nem tudják már elviselni társukat, válni akarnak. Aztán a beszélgetésből kiderül, hogy ennek az indíttatásnak nem valamilyen súlyos alkalmatlanság az oka, hanem a szokásos házassági válság. A házastársak már meglátták, megismerték egymás gyengéit, elharapóztak a kényelmi dolgok, tapintatlanságok, kölcsönös szemrehányások váltanak ki rossz reagálásokat. A felek a távolmaradásban keresnek kitérőket, a testi együttlét megvonásával büntetnek, gyakoriak a dühkitörések, az elhallgatások, kisebb-nagyobb hazugságok.

Ezekre az esetekre elég gyakran jellemző, hogy a házaspárok még kiskorú gyermekeket nevelnek, és gyakran fel sem mérik a válás következményeit: ha szétköltöznének, ha lakhelyet változtatnának, akkor is, ha új kapcsolatra lépnének, a törvény értelmében mindkettőjüknek gondoskodniuk kell a közös gyermekekről – bárhogyan fest is konkrét esetben a szülők úgynevezett látogatási és felügyeleti joga.

A felmérések is bizonyítják: a fészekrombolás által rendszerint a gyermekek kerülnek a szenvedő fél helyzetébe, még akkor is, ha a szülők elhatározzák, hogy amennyire csak lehet, megkímélik őket.
A boldogság, hogy gyermekkel ajándékozták meg egymást, valójában olyan feladatot ró a szülőkre, amely életük végéig összeköti őket. Még felnőttkorukban is szenvednek az utódok, ha szüleik elváltak; és maguk is kevésbe jól tartanak ki saját házasságukban.

Az a tény, hogy napjainkban minden tíz házasságból öt-hat felbomlik, bizonyítja, hogy az érintettek korántsem figyelnek a döntés meghozatalakor a közös gyermekekért való felelősségre.

Aki kiélezi a válságot, abban a hiedelemben, hogy végül is el lehet válni, ha az ember számára elviselhetetlenné vált a társa, figyelmen kívül hagyja, hogy a gyermekekről való gondoskodás valójában sokkal több egy tetszés szerinti hivatalos viszonynál. A házasság ugyanis életre szóló elkötelezettség, és ezért szokott gyakran rosszul végződni, ha az ember veszi a kalapját és odébbáll, egyedül hagyja a társát a kisgyerekekkel, vagy könyörtelenül elszakítja őket tőle.

Ezért lenne fontos minden elképzelhetőt megtenni annak érdekében, hogy a házasság válsága jóra forduljon. Már a legelső gyermek világrajötte előtt tudatosodnia kell a házastársakban, hogy a házasság ezentúl különleges gondosságot is megkövetel, nehogy veszélybe sodorják a gyermekek számára oly létfontosságú, védelmező fészket.

Ha a házasságot a gyermekeink egészséges lelki-szellemi növekedéséhez szükséges értékes, törékeny edénynek fogjuk fel, akkor el fogjuk kerülni azt is, hogy hűbelebalázs módjára bánjunk vele. Ezért kell veszélyes szeretetlenségként tekinteni a kölcsönös lekicsinylésre, akadékoskodásra, követelőzésre, szemrehányásra.

Az együvé tartozás értékének tudata segíthet abban, hogy a házasságot a növekvő jóság, a nagylelkűség és a kölcsönösen újra és újra kifejezett elismerés irányítsa.

„Mit hoztatok?”

…kérdeztük régen szüleinket, amint hazaérkeztek a munkából. Ma már látom, hogy sok találékonyságra volt szükségük, amikor a sürgető kérdésre valamit felelniük kellett – azokban az időkben ritkaságszámba ment a csoki, a cukorka. Egy válaszuk azonban ma is visszhangzik bennem, azóta is, hosszú évek távolából: „Mit hoztatok?” – „Magunkat.” – volt a felelet. „Ez nem sok.” – gondolhattam akkor kisgyermekként. „De mennyire, hogy sok: a legtöbb!” – gondolom ma felnőttként, szülőként.

Minden nap a szokott időben hazajönni gyermekeinkhez, minden nap, a szokott öleléssel, cirógatással köszönteni őket: többet adni nem is nagyon lehetne! Több ez, mint a pénz, vagy drága játék, több ez, mint a költséges külföldi nyaralás.

Azt adni nekik, amink van: hűségünket, ragaszkodásunkat egymáshoz, a hitünket, a megküzdési stratégiáinkat, a jó mintákat, amiket eléjük élünk, a gondoskodást, amivel körülvesszük őket. A házasságunkat – mely életre szóló kötelék és érték, ugyanakkor törékeny cserépedényben őrzött kincs.

A világ vágyva vágyik arra a szerelemre, amely viszonzott, arra a szeretetre, amely nem múlik el soha. Minden párkapcsolat ezzel a vággyal indul, aztán mégis porszem kerül a gépezetbe, üzemzavarok, alapvető hibák, amelyek összemaszatolják a szép terveket.

John Gottmann amerikai családterapeuta a hozzá járó párokat figyelve, arra a következtetésre jutott, hogy a legnehezebb helyzetben levők kapcsolatában tartósan fellelhetők olyan jellegzetes előjelek, amelyek nagy valószínűséggel a kapcsolat megromlását mutatják.

A szakember szerint van négy, a válás jó esélyét jelző viselkedésmód: a kritizálás, a megvetés, a védekezés és a visszahúzódás. Amint e viselkedésmódok uralkodóvá válnak, és a felek nem tudnak ezeken változtatni, alighanem azon kapják magukat, hogy tehetetlenül csúsznak házasságuk vége felé.

Egy hangosabb bosszankodás, mérgelődés, kisebb veszekedés még nem okoz problémát. Az egészséges vita olyan, mint a nyári eső: megtisztítja a kapcsolat „levegőjét”. A gondok akkor kezdődnek, amikor már nem a párunk számunkra kellemetlen, bántó viselkedését tesszük szóvá, hanem a személyiségét kritizáljuk.

Aztán ott van a veszélytelennek tűnő védekezés, ami szintén rombolja a kapcsolatot, mert aki konfliktushelyzetben arra kényszerül, hogy mentegetőzzön, az olyan feszültséget él át, hogy nem képes odafigyelni a másik szavaira. Erre a viselkedésmódra a magyarázkodás, a felelősséghárítás, majd az ellentámadásba lendülés jellemző.

Az elzárkózásnak, a némaságba burkolózásnak főként a férfiak a bajnokai, ők képesek a fagyos, hosszú hallgatásokból vastag falat építeni maguk körül. Ez csak abban az esetben lehet jó taktika, ha a visszahúzódás megakadályozhatja a vita elmérgesedését. Azonban ha valaki napi rendszerességgel átnéz a másikon, az már rég kivonult a kapcsolatból.
Talán a legpusztítóbb viselkedésmód a megvetés, mert azt jelzi: a másik iránti tiszteletünket olyan szinten veszítettük el, hogy lenézésünket már nem is rejtjük véka alá, minden alkalmat megragadunk, hogy a párunkat kigúnyoljuk. „A férjem annyira megvet, annyira levegőnek néz, hogy már meg sem ver.” – olvastam nemrég egy feleség mellbevágó vallomásában.

„Mit hoztatok?” – kérdezhetik a gyermekeink. „Kritizálást, megvetést, védekezést, visszahúzódást.” – válaszolnánk, ha nem tudnánk mást mondani. Hát ajándék ez?

A házasság – törhetetlen pecsét

„Az okmány nem érvényes, nincs rajta pecsét. Szerezze be, aztán majd jöjjön vissza.” – a hivatalosság szigorú őre akkor már az utánam következő kérvényező iratait böngészte, aláírásokra és pecsétekre vadászva. „Mekkora hatalma van ennek a betűkkel, jelekkel ellátott kis tintapacának” – gondoltam magamban és elindultam félórás körutamra, hogy pótoljam a hiányosságot.

A pecsét – nem a mai, a régi – viaszból készült. Kosztümös filmekből származó jelenet, amint az uralkodó vagy főméltóság rácsorgatja a hengerré formált, zsinórral átkötött hivatalos levélre az égő gyertya megolvadt viaszát, majd a lassan megszilárduló anyagba belenyomja a mindig magánál hordott, többnyire a saját címerét formázó pecsétgyűrűjét. Ha azzal lezártak valamit, akkor csak úgy lehetett kinyitni, ha a pecsétet előbb összetörték. És nincs az a pillanatragasztó, amely nyom nélkül össze tudná tartani a széthullott viaszpecsétet.

„Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja.” – olvashatjuk a bibliai Énekek Énekében, a világirodalom egyik legszebb szerelmes versében.

Hol van a pecsét? A szíveden és a karodon. Ott ahol a döntések születnek és ott ahol a cselekvés történik. Mert a hűség döntés és a cselekedetek dolga. A hűség az érzelmektől függetlenül, sőt azok ellenére is működő tudatos elkötelezettség!

Mit véd a pecsét? A szerelmet. A pecsét a „csak vele, csak érte” szerelem védelmezője. A szeretet erős, – mert Isten úgy találta ki, hogy a sírig tartson. A házasság életre-halálra szól.

Hűségesnek lenni nehéz. Ehhez sokszor az is hozzátartozik, hogy a szemeinkkel kell szoros szövetséget kötnünk. Gyakran hallom férfiaktól: „hűséget fogadtam, nem vakságot.” Csakhogy a hűségünk gyengülése épp a szemeinken át kezdődik, mert a szem a gondolatok kapuja. A kísértés e téren nagy és egyre csak növekszik. Aki gondolataiban is hűséges akar maradni szerelmeséhez, annak a szemeivel is hűségben kell járnia.

A hűség több annál, mint hogy rendes és jó valaki a másikhoz. A bajban, nehézségek között is kitartani akkor, amikor a másik már nem látszik annyira szépnek esetleg, mint eleinte, ehhez kevés a jóság. Ehhez már hűség is kell.
Mint sok más dolog is az életben, a hűség is tanulható. Meg lehet és meg is kell tanulni. A gyerekek látják otthon, szüleik életéből, és alkalmazzák testvéreik, családjuk, gyülekezetük vonatkozásában, s később munkájuk végzése kapcsán, majd jövendőbelijükkel kapcsolatban is.

Ha rendíthetetlenül törekszünk arra, hogy növeljük a szeretet mennyiségét a párkapcsolatunkban és a világban, ha készek vagyunk tanulni az élet viszontagságaiból, akkor a házasság válságait, viharait és csalódásait is elviseljük az egymás és Isten iránti hűségben, és végül mégis elérjük, hogy házasságunk mindennapjaiba visszatér a békesség és összhang.

Kertész Tibor

Megjelent a Háromszék napilap 2017. december 7-i, december 14-i és december 21-i számában

TÁMOGATOM

TÁMOGASSA MUNKÁNKAT!

Hasznosnak találta a fenti írást?

Ha igen, akkor kérjük, támogassa médiamissziónkat!

A honlapunkon, Facebook-oldalunkon megosztott üzeneteink és a Reggeli csendesség videóelmélkedés naponta több ezer emberhez jut el.

Segítsen nekünk továbbra is eljuttatni Isten szavát, a családról, a házasságról szóló örömhírt az emberekhez. Fennmaradásunkhoz szükség van az Ön adományára is!

Támogassa a Gyulafehérvári Főegyházmegye családirodáját még ma!

TÁMOGATOM