Úgy vagyunk teremtve, hogy ami csak úgy az ölünkbe hull, azt nem tartjuk túl sokra, viszont minél többet kell várnunk valamire, annál jobban értékeljük. Ez bizony nagyon sokat elárul az ember valódi természetéről. Magától adódik az adventi kérdés: tudunk jól várakozni? Mert a művészi szintre emelt várakozás erős hitet is szülhet…

Valójában az életünk nem más, mint szüntelen várakozás. Amíg egyedül vagyunk, társra várunk, ha már megleltük a másik felünket, utódokra. Várunk az autóbuszra, a fizetésünkre, szeretteink visszaérkezésére, megbocsátó szóra, jó hírre, megnyugtató diagnózisra, testi-lelki fájdalmaink elmúlására…

A pszichénk is úgy van megalkotva, hogy a beteljesülés öröme annál nagyobb lesz, minél komolyabb áldozatot kell meghozni érte, minél többet kell várni rá. Ezt sokan el is hiszik, a körülöttünk levő világ azonban látványosan nem erről szól.

A mai modern ember állandóan azt éli meg, hogy minden és mindenki (így ő maga is) pótolható, lecserélhető, eldobható – és ettől szenved. Már nincs meg az ősi tudása, mély meggyőződése, hogy Isten egyedinek és megismételhetetlennek alkotta őt.

A mai ember szeretne különleges lenni, szeretne valamilyen módon kitűnni az arctalan tömegből, ezért türelmetlen. Elkezd vásárolni – bármit, amitől azt reméli, hogy kicsit is érdekessé teszi. A pénzért vett egyediségnek viszont megvan az a hátulütője, hogy egy bizonyos összegért bárki más ugyanúgy hozzájuthat, és ettől a dolog éppen a lényegét veszíti el, már nem lesz annyira különleges.

A felnőttkori infantilizmus legbiztosabb jele az, ha valaki képtelen várni, és minden azonnal kell neki. Az okos marketingesek ki is használják ezt. Az impulzív vásárlót a média- és reklámelemzésekben a legfőbb értéknek tekintik, pedig valójában jellemhibáról van szó: az ilyen ember a helyszínen nem képes ellenállni a csábításnak, s így olyasmit is megvesz, amit otthon általában megbán. Áldozatul esik annak a remekül kitalált mechanizmusnak, amelyben felkeltik a vágyat, és igyekeznek minél hamarabb ki is elégíteni. A vevőt nem szabad megvárakoztatni, hiszen ha elmúlik a varázs, és lehull a hályog, rájöhet, hogy neki tulajdonképpen nincs is szüksége arra a dologra.

Ezzel szemben azt megtapasztalni, hogy van valaki, aki hajlandó ránk várni – maga a csoda. Életem végéig hálás leszek a feleségemnek azért, hogy megvárta, amíg beérik, felnő a találkozásunk idején megismert énem. „Azt hiszem, hogy…”, „Talán meg kellene…” – akkoriban így kezdődtek a mondataim. Képes volt várni, mert szeretett, pedig semmi biztosítéka sem volt rá, hogy kinövöm bizonytalanságomat.

Ahogy így visszatekintve összerakosgatom életünk mozaikját, azt látom, hogy a társam belém vetett bizalma hozta meg a gyümölcsét. Bízott bennem, várt és reménykedett, hogy mindennek van értelme, és én ezen keresztül tapasztaltam meg, hogy a bizalom, a remény és a várakozás egymással nagyon szoros kapcsolatban áll. Ez a tapasztalat lett a később megerősödő felnőtt hitemnek is az alapja.

Soha nem lehetünk biztosak az embertársunkkal szembeni várakozásaink eredményében, különben az már elvárás lenne. A várva várt ajándék a másik embertől vagy Istentől függ, akit szabaddá kell tennem arra, hogy akkor adjon, ha akar, és azt adja, amit jónak lát. Reményteli öröm így várni valakire, akit szeretünk.

Kertész Tibor

(Megjelent a Háromszék napilap 2016. december 8-i számában)