//AZ IGAZAT MONDJUK, NE CSAK A VALÓDIT

AZ IGAZAT MONDJUK, NE CSAK A VALÓDIT

Természetes, hogy nagyra becsüljük a nemes cselekedeteket, a jelentős teljesítményeket – egyszóval mindazt a jót, amit egy ember véghezvihet. Az is rendjén való, ha tiszteletben tartjuk mások ízlését, véleményét, akkor is, ha az nem egyezik a miénkkel. A másik ember tisztelete azonban többet jelent ennél. És ma, amikor ósdinak, elmaradottnak tűnhet tisztelni „az” embert, Isten képmását egy sérült személyben vagy egy magatehetetlen magzatban – ez egyre inkább háttérbe szorul.

Nagyon veszélyes lehet, ha elhitetjük magunkkal, hogy ahány ember, annyiféle igazság; ha azt mondjuk, mindenki maga döntse el, mit tart igaznak, és senki ne szóljon bele, hogy más hogyan gondolkodik. Ha ezt az elvet következetesen végigvisszük, akár odáig is eljuthatunk, hogy nem kell nevelnünk a gyermekeinket, hanem úgymond hagynunk kell, hadd alakítsák ki ők a saját világszemléletüket. Ez a fajta „antinevelés” nemcsak a gyermekeknek árt, de az egész társadalmat, az emberi közösséget is veszélyezteti, főleg, ha rosszul értelmezett tiszteletből nem foglalunk állást erkölcsi kérdésekben, ha nem vállalunk felelősséget egymásért. Káini gondolat, hogy nem vagyunk testvérünk őrzői. Bizony, testvérek vagyunk, egy teremtő Atya gyermekei, ezért nem lehetünk közönyösek egymás iránt!

Azt gondolom, a felelősségvállalás része, hogy kimondjuk az igazságot, még akkor is, ha ez kellemetlenséggel jár. Nap mint nap adódnak ilyen helyzetek. Például, ha kiállunk egy munkatárs mellett, akit mások épp kibeszélnek, vagy figyelmeztetjük a pénztárost akkor is, ha a mi javunkra tévedett. Sokkal nehezebb, de nagyon fontos, hogy önmagunknak is igazat mondjunk, hogy ne áltassuk magunkat, ne szépítsük cselekedeteinket és azok indítékait.

Megdöbbentő látni, milyen haszonelvűek már a kisiskolások is, mennyire magukévá teszik a felnőttek értékrendjét. Erre szoktatja őket az oktatási rendszer, ahol már az óvodától kezdődően természetes a versengés, a rangsorolás, a méregetés – és ritka kincs az együttműködés, az együttérzés, az önzetlen segítség. Azok a tulajdonságok, amelyekre épp napjaink nehéz helyzeteiben, embert és közösséget próbáló időszakaiban lenne a legnagyobb szükség.

Ezért fontos már a legkisebbeket arra szoktatnunk, hogy figyeljenek másokra, hogy tudják megosztani, amijük van, hogy becsületesek és egyenes lelkűek legyenek.

Az igazmondáshoz rendelt legfőbb szabály, hogy ne kritizáljunk! Azt hiszem, hogy ez a valódi tiszteletet kívánó elv alapvető életszabály lehetne minden ember számára, és akkor kevesebb keserűség és sokkal több öröm, nagyobb békesség lenne bolygónkon.

Természetesen nem arról van szó, hogy ne vegyük észre, netán eltussoljuk a hibákat, hanem inkább arról, hogy ezeket ne az érintett háta mögött beszéljük meg. Vagy neki szóljunk, vagy Istennel osszuk meg.

Ej, kinek jutna ma ez eszébe! Pedig ha hajlandóak lennénk imádkozni azért, aki megbántott bennünket, megtapasztalnánk, hogy könnyebb megbocsátani, sőt, képesek leszünk jobban szeretni őt.

Mindannyiunkban ott van Isten képe – kiben könnyebben, kiben nehezebben észrevehetően. Ha tudatában vagyunk annak, hogy azért teremtetünk közösségi lényekké, mert a Szeretet hív életre minket, és hogy szeretni egyedül képtelenség, akkor más szemmel tudjuk látni a másikat és önmagunkat. Akkor hálásak leszünk egymásnak még a csiszolgatásért is, nem csak a simogatásokért.  Kertész Tibor

2020-05-13T16:50:37+03:002020. május 1.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet