//AZ UDVARIASSÁG ÚTJA (3.)

AZ UDVARIASSÁG ÚTJA (3.)

A szeretet hétköznapi ruhában azt jelenti, hogy számos apró figyelmességre vagyunk képesek. Óriási hatalom van a kezünkben: meghatározhatjuk a környezetünkben élők örömét vagy bánatát. És ehhez általában elegendő egy kimondott vagy elfelejtett „köszönöm” is.

A konyhából, mint rendesen, kiszólt a háziasszony:

Készen van! 

A férj, aki újságot olvasott, a két fiú, akik tévét néztek és zenét hallgattak, nagy zajjal az ebédlőasztalhoz ültek, és türelmetlenül zörögtek az evőeszközökkel.

Az asszony megérkezett. A megszokott, illatozó fogások helyett az asztal közepére most egy elegáns porcelántálon felaprított szénát helyezett el.

Mi ez… mi ez? – kérdezte a három férfi. – Csak nem bolondultál meg?

Az asszony rájuk nézett és angyali mosollyal válaszolt:

Hogyan képzelhettem volna, hogy észreveszitek? Húsz éve főzök már nektek, és egész idő alatt egy szóval sem adtátok értésemre, hogy nem szénát rágcsáltok.

A jelenet gyakori lehetne sok családban, de az óvodában és iskolákban, a munkahelyeinken, a bevásárlóközpontban is. Természetesnek vesszük, hogy jár nekünk, de arra, hogy észrevegyük, értékeljük, megköszönjük – nos, arra már nem futja.

A gondolkodásunk gyakran csak a megoldásra váró problémákat figyeli. Az ember munkája is ebből áll, a családi élet is megoldandó kihívások elé állít mindenkit. Amikor egymással beszélgetünk, legtöbbször a gondok vannak terítéken, és ebből gyakran adódnak konfliktusok. Kötekedünk, hogy miért maradt ott a cipő, miért sótlan a leves, miért van a kanál ott és a villa itt, és ezekben a helyzetekben eszünkbe sem jut bármit is megköszönni.

Pedig ha a problémáink kupaca fölé néznénk, észrevehetnénk, hogy egy csomó más dolog nem okoz fejtörést és rendben van az életünkben. Ezeket a természetesnek látszó dolgokat felejtjük el megköszönni, pedig valaki más erőfeszítésének hála van rendben. A jól elvégzett munkahelyi és otthoni feladatok felett hajlamosak vagyunk elsiklani. Értük nem mondunk köszönetet. Pedig a rendezett dologért valakinek hálával tartoznánk.

Nyelvünkben vannak tiszta szavak, de piszkosak is, fényes és rémes szavak, kemény és nyugtató szavak… És vannak kedves, udvarias szavak is. Ilyen a köszönöm. Nem kösz-re kurtítva, de a kényesen elnyávogott köszike sem az igazi. Tudatosan kimondva, mert így vigaszt és ajándékot jelent. A szülők jól érzik és tudják ezt, és ezért helyes, ha korán megtanítják gyermekeiknek is. Ha az apró emberkét megtanítjuk a köszönöm-re, szíve tele lesz hálával, megnyílnak szemei, és észreveszi, mit tesznek érte.

Az a gyermek, amelyik köszönetet mond, hálás gyermek. De ennél több is, mert erőt ad a felnőtteknek. Aki hallja a köszönet szavát, erősebben dobog a szíve, hasznosnak érzi magát. Érzi, hogy „nem hibáztam el mindent”. Aki hallja a köszönetet, a derű szavát hallja, ő maga is derűssé válik. Egy köszönöm sokszor egész hétre erőt ad.

Mi mindent jelent még az udvariasság: ha előzékeny vagy a forgalomban is, ha megtanulsz hallgatni, ha nem kéreted magad, ha kikapcsolod a tévét, nem babrálsz a telefonnal, amikor vendég jön… Udvarias vagy, ha mindezeket nem feltűnési vágyból teszed, hanem azért, hogy környezeted elviselhető legyen és szívesen tartózkodjék ott mindenki.

Az udvariasság a belső ragyogás, a lélek lüktető ereje, olyan nemes és emberi, hogy ha jó talajba kerül, megújítja a föld színét. Kertész Tibor

2020-02-09T09:29:07+03:002020. január 24.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet