A dicséret a nagyraértékelés és megbecsülés különleges formája. Azt, amit dicsérek, nagyra tartom, akit pedig dicsérek, azt becsülöm. Miért vannak azonban sokaknak éppen ezzel problémáik? Mi teszi olyan nehézzé megmondani valakinek, mi az, amit jól csinált?

Az ember egy harmadik személynek inkább elmond valami jót valaki teljesítményéről, mintsem neki magának. Sokan kínosnak találják, hogy külön ezért valakihez odamenjenek vagy akár felhívják emiatt.

Megfontolandó, hisz még félre is érthetik. És ki vagyok én, hogy éppen én mondjam meg az ismert szónoknak, mennyire tetszett az előadása? Miért pont én dicsérjem meg a kollégámat ezért vagy azért a munkáért? Hát nem a feljebbvalók hivatottak erre? Nem lehet, hogy az a benyomása támadna, szeretném magam behízelegni nála vagy pedig bele akarok avatkozni a dologba?

Nos, a híres szónok is fel fogja tenni magának a kérdést, vajon mit csinált rosszul, ha előadását egyetlen pozitív reakció sem követi. A munkát jól elvégzők is egyszer csak kételkedni kezdenek benne, van-e értelme a tevékenységüknek. A feljebbvalók pedig szintén csak emberek, akik elfelejthetnek valamit, vagy olykor elsiklanak valami fölött. Ugyanakkor nekik is szükségük van egy-egy bátorító, dicsérő szóra.

Jómagam is elhatároztam, hogy ahányszor csak személyesen megérint valami, ha valamit szépnek, kiemelni valónak találok – megteszem a visszajelzést. Ennek ellenére gyakran megfeledkezem a dicséretről, vagy ha nem, akkor komoly erőfeszítésbe kerül, hogy megadjam az elismerést annak, aki arra rászolgált.

Pedig a dicséretnek gyógyító hatása van: ösztönöz, épít, megörvendeztet. Megnyitja a másikat arra, hogy az esetleg következő kiigazítást könnyebben el tudja fogadni, az elöl járó dicséret a sikeres helyreigazítás kulcsa is.

Különösen fontos szerepe van a dicséretnek a gyermeknevelésben. Minél kisebb a gyerkőc, annál természetesebb a felnőtt számára, hogy dicsérje. Az első lépéseket, az első szavakat, az első ügyességi gyakorlatokat még milyen sok építő megjegyzés kíséri. De minél nagyobbak lesznek a gyerekek, annál inkább elhanyagolják némely szülők a szeretetkinyilvánításnak ezt a csodálatos formáját, a gyermek növekedésével párhuzamosan leépítik azt, s mire eljön a kamaszkor nehéz időszaka, addigra sokszor már teljesen megszűnnek dicsérni. Így erre a periódusra, amelyben pedig annyira szükséges lenne, eltömődik egy értékes csatorna, amely elérhetne a gyermek szívéig.

Egy édesapának már hosszabb ideje voltak őrült nehézségei konok fiával, aki szinte minden utasításával szembeszállt. Ez persze agresszív indulatokat váltott ki az apából, és úgy látszott, hogy ördögi kör alakult ki. Az édesapa egy közeli barátjához fordult segítségért, aki szakemberként tekintett a már tűrhetetlenné vált helyzetre, és azt látta, hogy a serdülő talán a túl sok bírálatra és túl kevés dicséretre reagál így. Az apa erre gyorsan azt felelte, hogy a fia nem is ad neki alkalmat a dicséretre.

– De azért csak előfordul, hogy valamit jól csinál? Megmondod ilyenkor neki, vagy nem? – kutatott tovább kitartóan a szakember. Barátja végül igazat adott neki, és őszintén elismerte: tud erről a gyengéjéről, hogy gyermekeit és a házastársát is általában túl ritkán dicséri meg.

A továbbiakban azt a tanácsot kapta, hogy a lakásuk egyik szembeötlő helyére ragasszon magának egy emlékeztető cédulát, amelyen a következő mozaikszó áll: MAMÁDI. Egyedül ő fogja tudni ennek a jelentését: ma már dicsérted? Így aztán nem fog megfeledkezni róla.

Az apa nevetett egy jót, egyetértett barátjával, és megszületett benne az elhatározás. Egy kérdés csupán: Ma már megdicsérted?

Kertész Tibor

(Megjelent a Háromszék napilap 2021. április 8-i számában)

DICSÉRŐ, ELISMERŐ SZAVAINK (2.)