Főoldal/Család blog/Digitális világból mennyi az elég?

Digitális világból mennyi az elég?

Az idei, Szelterszen megrendezett „Szülők Iskolája” főegyházmegyei családos tábor egyik legjobb beszélgetése a digitális világ és a család kapcsolatát vizsgáló kérdések körül alakult ki: az életünk egyre több és nagyobb területét befolyásoló technika rendezi, vagy inkább szétzilálja a családi kapcsolatokat? Hogyan hat a digitális világ gyermekeink jellemének a fejlődésére?

A témafelvetéshez a szülőtársakkal folytatott beszélgetések adtak ötletet, többen is úgy látjuk, hogy a családokban, még egyelőre alig észrevehető változások mennek végbe, amelyek bár lassan, de biztosan aláássák a szülő-gyerek kapcsolatot.

A játszótéren, társaságban, az utcán az ember időnként elkap egy-egy beszélgetést: „A kétéves kislányom ügyesebben kezeli az okostelefonomat, mint én. Az ötéves fiam, ha kézbe kaphatja a készüléket, órákig képes csendben ülni.” – újságolta nemrég az egyik anyuka. „A négyéves fiam simán végigvitte a Need for Speed-et. Az egyik első verziót még én telepítettem fel neki, de most már önállóan szed le, vagy rak fel játékokat a számítógépre.” – mesélte büszkén egy apuka. Ezek után kérdés, hogy szülőként harcolunk még a „kütyük” ellen, vagy már régen feladtuk és úgy vagyunk, hogy amíg elvan a gyerek, addig nem lehet baj? Ha a technika fejlődését nézzük, akkor két szó jut eszembe: elképesztő és megkerülhetetlen.

Gyerekkoromban még esténként petróleumlámpa fénye körül ült a család, jó volt, ha bár félórát tölthettünk a lámpás tévékészülék előtt, amely tekintélyes mérete miatt már szinte bútordarabnak számított a lakásban. A multimédiás környezetet a diafilmvetítő és a falra kifeszített fehér lepedő jelentette.

A mobiltelefon, az SMS és a Messenger 20-25 évvel ezelőtt nem is létezett, a nagyszülőknél töltött vakáció ideje alatt még a postára jártam telefonálni, ahol különböző dugaszok ki és behúzogatásával, 10 perc alatt lehetett kapcsolatot létesíteni Gyergyótölgyes és Kézdivásárhely között. Két-három évvel azelőtt meg majdnem agyoncsaptak, amikor rádiós hírszerkesztőként az egyik tudósításban az akkor még „csepűtelefonként” emlegetett Facebookot jelöltem meg hírforrásként. Alig néhány hónapra rá államfők jutottak hatalomra és kormányok buktak meg az „arckönyvnek” köszönhetően.

Érdekes tény, hogy míg számunkra sok esetben a technikai fejlődés tempója elképesztőnek tűnik, addig a gyerekeinket ez egyáltalán nem zavarja. Mert míg mi csak „digitális bevándorlók” vagyunk, ők a „digitális benszülöttek”.

A körülöttünk tapasztalható tengernyi változás közepette mi, emberek nem sokat változtunk. Ezért érezhetjük úgy, hogy a modern technika szinte ránk kényszeríti a saját szabályait – ha tetszik, ha nem, muszáj hozzájuk alkalmazkodnunk.

Egy mai szülőnek – először az emberi kultúra történetében – ezekkel a kétségekkel és feladatokkal egyedül kell megharcolnia a nevelés során, ugyanis ebben a küzdelemben nem tud az előző generáció tapasztalataira támaszkodni. Segítséggel vagy anélkül, de nekünk kell alakítanunk ezeket a drámai változásokat azért, hogy a gyermekeink számára élhetőbb környezetet teremtsünk, és közben úgy kell őket nevelnünk, hogy képesek legyenek ezt az egyre bonyolultabb világot biztos kézzel kormányozni.

Csatáink lesznek, néha háborúk is, de azok a képernyőmentes időszakok, melyeket így kiharcolunk, más dolgokra fordíthatók: testmozgásra, emlékezetes olvasmányokra, jó beszélgetésekre, imádságra, csendre.
Így majd gyermekeink a villogó csodamasinák elől kiszabadulva egyre inkább elkezdik felfedezni a valóságos és csodálatos világot.

 

Családunk és a televízió

Marshall McLuhan gondolkodó fél évszázaddal ezelőtt mondta: „Formát adunk egy eszköznek, és attól kezdve az eszköz formál minket.” A technika fejlődése olyan gyorsan zajlik, hogy nincs időnk észrevenni és tudatosítani, hogy ezek az új és még újabb jelenségek hogyan változtatják meg a kollektív gondolkodásunkat. Már csak a visszapillantó tükörből vesszük észre, mennyire mások lettek a kapcsolataink.

Néhány évtizeddel ezelőtt háztartásonként egy televíziókészülék volt a jellemző, ez amolyan családi bútordarab volt – már a mérete miatt is. Ma már családonként általában kettőt, de akár hármat is üzemeltetnek. Ez azzal jár, hogy a gyermekek és szüleik, akik már a nap során is a munka és az iskola miatt külön-külön élnek, otthonukban is elkülönülnek. Megtörténik ugyanis, hogy a családtagok más-más műsort kísérnek figyelemmel, a lakás más-más szobájában, és így elszigetelődnek egymástól, szinte nem is találkoznak és nem is beszélik meg apró történeteiket, amik a mindennapjaikban foglalkoztatják őket.

Gyermekkoromban, a negyedszázaddal ezelőtti fordulat előtt a szocialista rendszer gondoskodott arról, hogy minél kevesebb legyen a képernyőidőnk: ha épp nem volt áramszünet, és véget értek a propagandaműsorok, egy-két jobb filmet is lehetett nézni a tévében.

A rendszerváltást követően meg már úgy beindult a „gépezet”, hogy a szappanoperák adásidejében kiürültek a városok utcái. Mindent megnéztünk, válogatás nélkül. Azokban az időkben gyakran azért ültek össze a családok, hogy együtt tévézzenek, és ez még jó is volt, mert ezek az élmények egy tízkilós tévéhez voltak köthetők, amely ott állt a nappaliban. Csakhogy ma a tévé beköltözött a zsebünkbe, az okostelefonok képernyőjére, pillanatok alatt elővehető, bámulható, tanulmányozható és függőséget okoz.

Amikor összeházasodtunk, tele voltunk tervekkel, a munkánk mellett több szolgálati területünk volt, ezért úgy döntöttünk, hogy nem vásárolunk tévét. Ma már tudom, hogy életünk egyik legjobb döntése volt! Sorra születtek a gyerekek, egyre szűkösebb lett a lakásunk is. A nappalinkban a tévé helyére egy kis házi oltárt rendeztünk be, ott álltak a gyerekeink fotói, az emlékeink, a Szentírásunk, azt meg már nem akartuk lebontani egy elektromos készülék kedvéért.

Ma sincs tévénk, ennek ellenére nem vagyunk tévéellenesek. A hiba nem a készülékben van, a távirányító gombjait nyomkodó ember a felelős.

A televízió legnagyobb veszélye abban áll, hogy a készüléken keresztül, a reklámok, különböző műsorok révén nemcsak arra veszik rá az embereket, hogy anyagi javakat vásároljanak, hanem arra is, hogy olyan világszemléletet tegyenek magukévá, ami a hedonisztikus-fogyasztói alapállásnak felel meg. Ez a nyomásgyakorlás egyre nagyobb sikerrel kezdi ki növekedésünket a valódi emberi értékek területén.

Világos, hogy amennyiben a gyermek túl sok időt tölt a tévé előtt, akkor ezt az időt elvonja más tevékenységektől, amelyek pedig fontosak volnának lelki növekedéséhez.

Ezért magunkat és gyermekeinket is arra kell nevelnünk, hogy megfelelő módon gazdálkodjunk az idővel, hogy ne elherdáljuk, hanem értékként, Isten ajándékaként kezeljük és megtöltsük a személy alakulásához fontos élettapasztalattal.

 

Családunk és a mobiltelefon

A több mint egy évtizeddel ezelőtt forgalomba került, súlyuk és méretük miatt akár önvédelmi fegyverként is használható téglaszerű mobiltelefonok kora hamar leáldozott. Ma már egy-egy miniszámítógépet hordozunk a zsebünkben. A XXI. század okostelefonjai áramvonalasak, elegánsak, vonzóak – és függőséget okozhatnak.

Egy ideje a családi beszélgetéseink gyakori témája a mobiltelefon: ki mikor kapja meg, ha nem, akkor miért nem, ha már megvan, akkor mikor és mennyi ideig használhatja, mire használhatja és így tovább.

A tizenkét éves fiam harmadikos volt, amikor elkezdődött az osztályban a „telefonőrület”. A szünetek ideje alatt diáktársai egy-egy „felhasználó” körül csoportosultak és mobiltelefonoztak. Volt ott játék, videomegosztó, legújabb slágerek, közösségi oldal, és minden más egyéb.

Idén nyáron kapta meg az első okostelefonját, addig egy hagyományos, gombos telefon boldogtalan tulajdonosa volt. „Annyira nem lehettek szegények, hogy egy normális telefont se tudjanak venni neked a szüleid.” – ilyen, és ehhez hasonló „üzenetekkel” érkezett haza.

Mi, szülők, itt szoktuk elveszíteni az első csatát. Mert ma már nemcsak a kamaszok korosztálya érzékeny a csoportnyomásra, hanem úgy tűnik, hogy a szülők sem akarnak lemaradni, azért, hogy a gyerekeik nehogy ne tudjanak lépést tartani a társaikkal, nem szeretnék, ha a csemetéjük bármiből kimaradna.

De ugyanakkor azt is szeretnénk, ha a gyermekeink rendelkeznének a sikeres kapcsolatokhoz szükséges készségekkel, szeretnénk, ha jól éreznék magukat mások társaságában, tudnának kapcsolódni társaikhoz, ha szívesen vennének részt közös tevékenységekben, képesek lennének az empátiára, a másokkal való törődésre.   Ám ezeket a kapcsolatokat a mindennapi életben kell gyakorolni. Ez a gyerekek számára otthon kezdődik, játék közben, az olvasás és a jó beszélgetések ideje alatt fejlődik ki – nem a képernyők előtt.

– Akkor kezdtem el aggódni, amikor egyik hétköznap kevéssel éjfél előtt az ágyában a készülék érintőképernyőjét nyomkodta, miközben a nyomógombos régi telefonjához csatlakoztatott fejhallgatóból hangosan bömbölt valamelyik internetes rádió késő éjszakai zenéje. Akkor már túl voltunk az internetes figyelő programok letöltésén, a napi időkorlát beállításán, a „csak apa vagy anya tudja a jelszót” történeten, az okostelefon azonosító címének letiltásán az otthoni wifi-n – mesélte nemrég egy ismerős édesapa.

Az elmondottakból azt a következtetést vontam le, hogy szülőként elsősorban a virtuális világ fölötti irányítást kell megszerezzük, és azt következetesen megtartanunk.

Az első és legfontosabb, amire jutottam, hogy a gyereknek 13-14 éves kora előtt ne legyen okostelefonja. Amelyik gyereknek van, az meggyőződésem, hogy már nem gyerek, hanem felnőtt: maga dönti el, hogy kivel, mit, mikor, meddig és hogyan csinál.

Az online kereskedelem legnagyobb képviselőjének, az eBaynek az igazgatója egy olyan iskolába járatja a gyerekeit, amelynek a tantervéből teljes egészében hiányzik a digitális technológia használata. Ugyanígy tesznek a digitális óriásvállalatok munkatársai is, a Google, az Apple, a Yahoo, vagy a Hewlett-Packard: se számítógép, se képernyő. Bill Gates, a Windows operációs rendszer egyik feltalálója, ma a világ leggazdagabb embere, csupán napi negyvenöt percnyi internetezést engedélyezett a lányainak, beleértve ebbe a videojátékokat is. Tizenhárom éves korukig várt azzal is, hogy mobiltelefont adjon nekik.

– Vajon miért? – kérdeztem a kiskamasz fiamtól. – Azért, amiért a több száz hektáron gazdálkodó pityókatermesztők egy-egy esős nyár után nem mernek enni a saját termésükből – adta meg a választ huncut mosollyal az arcán a mezőgazdasághoz egy kicsit konyító kiskamasz fiam. Nos, fején találta a szöget!

Ha nincs okostelefonja a gyermekünknek, akkor minden más eszközt fizikailag is otthon és irányítás alatt tarthatunk. Végülis mi lennénk a gyermekeink szülei, mi felelünk értük, nem igaz?

És amikor már azt tapasztaljuk, hogy érett módon, felelősségteljesen használják a „kütyüket”, egyre nagyobb szabadságot kaphatnak e téren.

 

Családunk és a világháló

A legtöbb ember el sem tudná képzelni a mindennapjait az internet, a különböző közösségi oldalak nélkül. Egy lájk ide, egy komment oda, képfeltöltés és több száz más lehetőség. Mindeközben észrevétlenül egy virtuális világ mindennapi lakói leszünk, és gyakran az életünk legszebb, legértékesebb pillanatairól maradunk le.

Gyakori látvány óvodai, iskolai ünnepségeken, hogy a szülők egy-egy mobiltelefon képernyője mögé bújva követik az eseményeket, miközben egymás feje fölött próbálják elkapni a legérdekesebb pillanatokat. Vettem részt már olyan esküvőn, ahol a szertartás ideje alatt az esemény főszereplői, az ifjú pár alig látszottak az okostelefonok, táblagépek és fényképezőgépek mögött. Természetesen a megörökített jelenetek azonnal a világhálón landolnak, ahol már a fél rokonság és ismerősi kör is véleményezheti azokat.

A közösségi oldalakon nézelődve egyre nő a bizonyosság bennem, hogy a szülők nincsenek tisztában azzal, hogy merre is „szörföznek” csemetéik, és mi mindenre bukkanhatnak a világháló rejtett vagy kevésbé rejtett zugaiban.
Legalább kéttucat ismerősöm Facebookon regisztrált 8-12 éves csemetéje 20-25 évesnek vallja magát a közösségi oldalon, vagyis szülői jóváhagyással ad meg hamis adatokat. Az említett oldalon amúgy csak 13 éves kor fölött lehet regisztrálni, bár véleményem szerint egy-két évvel emelhetnék a korhatárt.

Sok felnőtt kiábrándítónak találják a helyzetet, emiatt kivonulnak a virtuális világból, pedig szülőként inkább az lenne a feladatunk, hogy megértsük a világháló működésének a lényegét, próbáljunk felnőni a feladathoz, tanuljuk meg használni és tanítsuk meg a használatára gyermekeinket is.

Soha nem volt ekkora szükség arra, hogy a szülők pozitív mintát adjanak és határokat állítsanak fel a képernyőhasználattal kapcsolatban – még akkor is, ha sokan nem mozognak otthonosan a digitális világban. Vadonatúj korban élünk, sok gyerek jobban ért a digitális technikához, mint a szülei, ez pedig hatalmas változás – gyökeresen különbözik attól, ahogy a világ évszázadokon át működött.

Ma már a szülők gyermekeiktől kérnek tanácsot, hogy eligazodjanak a digitális világban, a jelszavaktól kezdve az üzenetek továbbításáig. Az alkalmazások segítségével a gyermekeink könnyedén megtanulnak számolni és idegen nyelven beszélni. A szülők pedig háttérbe húzódnak, és hagyják, hogy a világháló tanítsa a gyermekeiket. Habár lehet, hogy a gyermekekben több a digitális érzék, mint a szüleikben, de továbbra is nagy szükség van a támogatásra és a józan útmutatásra, amelyet a szüleiktől kaphatnak.

Ne adjuk fel szülői befolyásunkat csak azért, mert nehézkesen kezeljük a legújabb eszközt vagy weboldalt. Ismerjük meg, milyen alkalmazásokat használ, milyen honlapokat látogat a gyermekünk. Kérjünk segítséget más szülőktől, vagy vegyünk részt olyan kurzusokon, amely megismertet az alapokkal. Nem maradhatunk le, miközben gyermekeink egyedül kelnek útra a képernyők gyorsan változó világában. Szülői útmutatás nélkül a Google ad majd választ életük nagy kérdéseire és ezt bizonyára nem szeretnénk.

Bármilyen okosak is legyenek a képernyők, a gyermek természetes kíváncsiságát az a szülő elégíti ki, aki foglalkozik vele és segít neki a világ felfedezésében. Kertész Tibor

2017-10-02T12:58:30+00:00 2017. október 2.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet