Főoldal/Család blog/Gyermekeink életadó szüleiként élni

Gyermekeink életadó szüleiként élni

Szülők azok, akik életet adtak és életet adnak. Minden egyébnek, amit a szülői hivatás magába foglal: a gyermek szükségleteinek kielégítésével kapcsolatos felelősség és feladatok, bele kell illeszkednie ebbe a mindenek fölött álló tevékenységbe. Az életadás azonban nem valamiféle egyszeri, befejezett, elintézett dolog. Arra vagyunk hivatottak, hogy folyamatosan életet adjunk gyermekeinknek.

Minden emberi lényt rendkívüli módon meghat és bámulatba ejt az életadás képessége. A születés pillanata különösen nagy élmény. Ahogy azonban növekszik a gyermekünk, gyakran szem elől tévesztjük a vele való kapcsolat életadásra vonatkozó szempontjait. Hacsak épp nincs újszülött kisbabánk nemigen gondolunk az életadásra. Gondolatainkat a mindennapi gondok, a taníttatás, a házimunka, a cipők, a ruhák és több ehhez hasonló hétköznapi dolog foglalja le. A mindennapi feladatainkat vesszük csak észre, ezek pedig favágássá válnak: aprítjuk, vágjuk és dobáljuk a hátunk mögé a teendőket.

Nem vagyunk annak tudatában, hogy ma is éppen úgy „életet kell adnunk” gyermekeinknek, mint ahogyan ezt öt, tíz vagy épp negyven évvel ezelőtt tettük.

Egy férfi és egy nő előbb férj és feleség, mielőtt anyává és apává válna. Szülői hivatásunk házastársi kapcsolatunkból nő ki. Sajnos manapság a házasfelek gyakran különválasztják ezt: egy házastársi és egy szülői magatartásra.
Szülőként elérhető sikerünket az egymással való kapcsolatunk sikeressége határozza meg. Semmire sincs nagyobb szüksége a gyermeknek, mint a férj és a feleség egymás iránti szeretetére.

Meggyőződésem, hogy a házasélethez nem elég az, hogy tíz, húsz, vagy akár negyven évvel ezelőtt házassági esküt tettünk. Ezt folyamatosan meg kell újítanunk. Amikor megesküdtünk, nem voltunk teljesen tudatában, mit is jelent ez. Csak az akkori igényeinket ismertük. Ma ennél lényegesen többé lettünk. Ezért most sokkal komolyabb ígéretre vagyunk képesek. Mivel az évek folyamán gyakoroltuk az egymás iránti szeretetet, ez a képességünk lényegesen nagyobb lett. A régi szép mondás szerint: „Jobban szeretlek, mint tegnap és kevésbé, mint holnap.”

Ugyanez vonatkozik gyermekeinkre is. Soha nem vagyunk teljes értékű szülők, csak úton vagyunk afelé. Szülői mivoltunk is állandóan fejlődik – folyamat és nem mozdulatlan állapot. Többet adhatunk a gyermekeinknek az életünkből most, mint amikor életre hívtuk őket. Feltárhatjuk magunkat nekik, megnyílhatunk előttük, megengedhetjük nekik, hogy részesedjenek kettőnk egymás iránti szeretetében, és önmagukat ebben a szeretetben bontakoztassák ki.

Az életadás sokkal több, mint a fizikai lét. Ez nem azt jelenti, hogy egyre többet teszünk a gyermekeinkért, hanem azt, hogy mindig többet adunk magunkból egymásnak. Mindenki azt akarja, hogy gyermekei jó légkörben növekedjenek fel, és ezt mi jelenthetjük számukra.

Ha gyermekeink azt érzik, hogy ők a mi „követeink” a világban, ők tanúsítják az egymás iránt érzett szerelmünket, akkor nekik sohasem lesz nehéz megtalálni az élet értelmét. Így adhatunk nekik életet, nem egyszerűen csak megélhetést.

Életet adni – meghallgatással, megbocsátással, dicsérettel, nyitottsággal

Az életadás a meghallgatással kezdődik, amely nagyon fontos minden emberi kapcsolatban. Meg kell értenünk gyermekeink szavait és szavak nélküli jeladásait. Ha nem tudunk tökéletesen egymásra figyelni, akkor gyermekeinket sem fogjuk megérteni. Ha úgy hallgatjuk meg egymást, hogy csak a kimondott szavakra figyelünk, és csak azok alapján döntünk arról, amit egymásért tennünk kell, akkor valószínűleg gyermekeinknek is csak a szavait fogjuk meghallgatni. Ha igazán teljes szívvel figyelünk arra, amit házastársunk, vagy gyermekeink mondanak, akkor megtaláltuk az életadás legfontosabb elemét.

A másik fontos elem a megbocsátás és a bocsánatkérés. Lehet, hogy amikor megbántanak bennünket, nem törődünk vele, csendben lenyeljük a sérelmet és azt mondjuk: rendben van. Idővel azonban ezek a sértések kezdnek összegyűlni. Végül már nem tudunk felejteni, és ha gyermekünk ismételten ugyanazzal bánt meg minket, felhánytorgatjuk a korábbi megbántódásainkat is. Ez viszont úgy tűnik gyermekünk szemében, hogy egy életen át büntetjük ugyanazért.
A megbocsátás mindig kétoldalú. Az egyik fél bocsánatot kér, míg a másik megbocsát. Azzal, hogy beismertetjük a gyerekkel a hibáját, még nem bocsátottunk meg neki. A megbocsátás lényege az a gyógyulás, ami a megsértő személyben megy végbe.
Túl gyakran arra összpontosítjuk a figyelmünket, hogy a megsértő személyt békítsük ki, holott nem ez a megbocsátás. Amikor valaki azt mondja: „Ne haragudj!”, ez már egy lépés előre, de még ezzel sem teljes a megbocsátás. Akkor válik teljessé, amikor elismerem annak a személynek a jóságát, aki bocsánatot kér.
Szülők visszajelzéseiből tudom, hogy nehezükre esik azt mondani – különösen a gyermekeinknek! – „Bocsáss meg!”. Nehezen valljuk be, hogy hibát követtünk el, mert arra törekszünk, hogy a gyermek szemében megőrizzük tekintélyünket. Pedig azzal szerezzük meg a lehető legnagyobb tekintélyt, ha beismerjük, hogy mi is hibáztunk. Így elismerjük gyermekünk emberi méltóságát és értékét, és lehetővé tesszük, hogy saját értéke és méltósága tudatosodjék benne.

A dicséret és elismerés is nagyon fontos a gyermek számára. Igen gyakran természetesnek vesszük a jót, amit a gyermek tesz, mert azt gondoljuk, hogy ez magától van így. Lehet, hogy ösztönszerűen megdicsérjük azt, amit tesz, de nem dicsérjük meg különösképpen őt magát, a fiút vagy a lányt, aki jó volt. Talán azért olyan nehéz magunknak is bókot elfogadnunk, mert magunk is ritkán adunk.

Ugyancsak nagyon fontos eleme az életadásnak, hogy nyitottak legyünk és hogy képesek legyünk élményeink megosztására. Az egyik kérdés, amivel szembe kell néznünk: „Mennyire ismerik gyermekeink kettőnk kapcsolatát? Tudják-e mennyit jelentünk egymásnak?” Fel kell ismernünk, hogy házasságunk az, ami életet ad a gyermekeinknek. Következésképpen be kell kapcsolódniuk házasságunkba; tudniuk kell, hogy szeretjük egymást. Ahhoz, hogy életadók legyünk, nyíltan kell beszélgetnünk gyermekeinkkel.

Ne legyünk “élet-ellenes” szülők!

Az első és legerősebb ellensége az életadásnak a kritika. Ennél jobban semmi nem gátolja, rombolja az életét. Hányszor és gyakran mennyire ostobán kritizáljuk gyermekeinket! Mindeközben bizonyítjuk, hogy már nem vagyunk tisztában vele: őket ajándékként Istentől és házastársunktól kaptuk és ha valóban szeretjük egymást, akkor nem kritizálhatjuk azt, aki a szeretett lényé. A probléma tehát ismét az egymás közötti kapcsolatunkban rejlik, nem ismerjük fel: gyermekeink kapcsolatunk egységének kifejezői.

Egy másik ilyen életellenes viselkedésünk az, amikor a gyermeket valaki máshoz hasonlítjuk – teljesen nyilvánvalóan, körülírtan, burkoltan vagy egyértelműen. A gyermeket hasonlíthatjuk önmagunkhoz, hogy „bezzeg, amikor én annyi idős voltam…”, de hasonlíthatjuk a testvéreihez is. Pedig semmilyen körülmény nem jogosít fel bennünket arra, hogy bárkihez is hasonlítsuk őt.

Abban a pillanatban, amikor valakihez hasonlítjuk gyermekünket, azt fejezzük ki, hogy szeretnénk, ha olyan lenne, mint a másik ember és nem olyan, mint önmaga. Azt is kifejezhetjük ezzel, hogy számunkra a testvére tökéletesebben testesíti meg a kapcsolatunkat, mint ő. Ez romboló hatású lehet, mert ezzel visszautasítjuk őt, elvetjük önazonosságát, azt akarjuk, hogy önmagával szakítson. Lefaragunk belőle, szegényebbé tesszük, amikor azt kérjük tőle, hogy olyan legyen, mint valaki más.

Az élet-ellenesség talán legrejtettebb módja az, amikor a gyermek jövőjéért élünk. Arra gondolunk, hogy mi legyen belőlük, hogyan kell felkészítenünk leendő hivatásukra, milyen képességeiket kell most és milyeneket kell tíz év múlva fejlesztenünk ennek érdekében. A hasonlítgatások által előidézett károsodások közül ez a legrosszabb. Merev elképzelés él bennünk, hogy ennek a fiúnak vagy lánynak minek kell lennie, hogy ha felnő, és már most aszerint bánunk vele, aminek majd lennie kell.

Ebbe a hibába szinte minden szülő beleesik. Gondolatainkban előre megtervezzük, hogyan kell a gyermeknek fejlődnie. Magunkban óvatosan értékeljük, mennyit fejlődött már és milyen önálló ahhoz képest, ahogy mi szeretnénk. Kényszerítjük, hogy jól tanuljon és abba az iskolába járjon, amit kiszemeltünk számára. Szüntelenül bírálgatjuk. Elég kedves, udvarias-e, elég szépen beszél-e és megfelel-e annak a követelménynek, amit eléje állítottunk.

Jelenlegi kapcsolatunkat gyermekünkkel nem építhetjük egy jövőbeli lehetőségre, ami még ma bizonytalan. Úgy kell foglalkoznunk a gyermekkel, amilyen ő éppen most. Ha túlságosan a jövő foglalkoztat és a gyermeket olyanná akarjuk jelen pillanatban alakítani, amilyenné sem most, sem később nem tud válni, akkor elsiklunk azok fölött a csodálatos dolgok fölött, amit gyermekünk jelenleg ad nekünk, sőt afölött is, hogy ő valójában egyszeri és megismételhetetlen jelenség.

Nemcsak a gyermeket, de önmagunkat is elnyomjuk. Kihagyjuk életünkből azt a csodálatos lehetőséget, hogy örülni tudjunk gyermekeinknek.

Tulajdonképpen csodálatosan felszabadító érzés a szülőknek, ha úgy foglalkoznak a „csemetéikkel”, hogy nem kényszerítik rájuk a következő lépést. Így lehetőség nyílik, hogy igazán örüljenek gyermekeiknek. Ez az igazi életadás! Gyermekeink is sokkal jobban fejlődnek, ha érzik, hogy örömünket leljük bennük.  Kertész Tibor

2017-10-27T09:38:33+00:00 2017. október 22.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet