//Gyermekeink és a digitális világ (2.)

Gyermekeink és a digitális világ (2.)

A figyelmeztetések nem a technika ellen szólnak. A technikai fejlődést nem tudjuk, és nem is szabad korlátozni. A figyelem a gyermekeink és a technika kapcsolatára irányul, vagyis arra, hogy hogyan épülnek be az új rendszerek az életükbe. Szülőként nagy a felelősségünk.

A megválaszolandó kérdés inkább az, hogy a körülöttünk zajló változásokat egy vállrándítással, passzívan elviseljük, és engedjük, hogy minden akadály nélkül begyűrűzzenek a családjaink életébe, vagy legalább próbáljuk megérteni, hogy mi történik a gyermekeinkkel? Csupán a véletlen dönti el, hogy élvezői, vagy alanyai lesznek a változásoknak? Van rá esélyünk, lehetőségünk, hogy megtanítsuk őket a technika okos használatára, azért, hogy ők maguk tudják majd értelmesen szabályozni annak előnyeit és hátrányait?

Beszélgettem már olyan apával, aki már szinte büszkén hangoztatta: őt ez a „mobilos-kütyüs” világ meghaladja, nem ért, és nem is akar érteni hozzá. Nem tudja, hogy miket „nyomkod” a gyermeke, amúgy is „ilyen az élet, ez van, ezt kell szeretni”. Ugyanakkor egyre gyakrabban kerülök kapcsolatba szülőkkel, pedagógusokkal, akik felelősségük teljes tudatában érdeklődnek a „digitális újhullám” iránt.

Családjainkban ma alig észrevehető változások mennek végbe. Otthoni beszélgetések, szülőértekezletek, előadások egyre gyakoribb témája a felnövekvő digitális nemzedék és a képernyők kapcsolata. Szülők panaszkodnak, hogy a gyermekeik túl sok időt töltenek a mobileszközökkel, és képtelenek szabályozni otthonukban ezek használatát. Aggódnak, mert csemetéik életéből szinte teljesen kimaradtak a személyes kapcsolatok, szabadidejüket nagyobbrészt a világhálón töltik. Úgy tűnik, ezek a változások alapjaiban ássák alá a szülő-gyermek kapcsolatot.

Nemrég, egy tíz évvel ezelőtt írt tanulmányban, a televíziózás ártalmairól olvastam. Az író figyelmeztet: egy új világban minden este egy új „bálvány” előtt hódol a család. Humoros történettel folytatja: két marslakó hazaérkezve ajándékot vitt a klánjuk vezérének. A lába elé helyezték a hatalmas televíziót, és ezekkel a szavakkal adták át: „Nem sikerült rabságba ejteni egy földi lényt sem, de az egyik istenüket elhoztuk.”

A mai kor vívmányait tekintve kijelenthetjük: a régi családi tévék még hasznos bútordarabok voltak. A tudatosabb szülők tudták, hogy mely műsorok hasznosak gyermekeik számára, nem volt nehéz figyelemmel kísérni az általuk követett tartalmakat. Aztán a tévék egyre olcsóbbak lettek, a háztartásokban megszaporodott a készülékek száma, jutott egy a konyhába, a gyermekszobába és a hálószobába is, néhányan ma már azt is megengedhetik maguknak, hogy a zuhanyzófülkéjükbe szerelt képernyőn követhessék a reggeli híreket.

Ma már a technológia jóvoltából a digitális tévénken, laptopunkon, tabletünkön vagy okostelefonunkon keresztül, állandó hozzáférésünk van az információk tömkelegéhez, a szórakozás legkülönfélébb formáihoz. A családi tévé megsokszorozódott, és ott lapul a családtagjaink zsebében, iskolatáskájában, de már az autóülés háttámlájába is beszerelhető, hogy a gyermekeink egy percig se unatkozzanak, és nehogy észrevegyék az utazás közben mellettük elsuhanó táj szépségeit.

Ma a képernyők jelenléte annyira általánossá vált otthonainkban, hogy a szülők túlnyomó része nem lát már benne fenyegetést és gyanútlanul engedik át otthonukat az új „bálványoknak”. Pedig bármennyire okosak is legyenek az eszközeink, a gyermekek természetes kíváncsiságát az a szülő elégíti ki, aki foglalkozik vele és segít neki a világ felfedezésében. Próbáljuk megérteni: ma már az otthonaink visszahódítása a tét! Kertész Tibor

Gyermekeink és a digitális világ (1.)

Gyermekeink és a digitális világ (3.)

Gyermekeink és a digitális világ (4.)

Gyermekeink és a digitális világ (5.)

Gyermekeink és a digitális világ (6.)

2018-07-21T09:29:54+00:00 2018. június 22.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet