//Hallgassuk meg a gyermekeinket!

Hallgassuk meg a gyermekeinket!

Szülőként azt gondoljuk, tényleg meghallgatjuk gyermekeiket. Aztán egy-egy visszajelzésükből kiderül: a meghallgatásnak sokszor csak a látszatát keltjük.

„Én csak beszélek, de senki nem figyel rám.”, „Este az ágyamban hátat fordítok mindenkinek, a fal felé fordulok és magamban beszélek” – mondják egy-egy beszélgetés során a fiatalok. A közösségi oldalak üzenőfalain az „unatkozom”, „írjon rám valaki” beírások is segélykiáltások: egyedül vannak, nincs kinek elmondaniuk apró bajaikat, de még az eget rázóakat sem. Felgyorsult világunkban a családi beszélgetések legfőbb akadálya az időhiány, a napi problémák égető fontossága, de az a tény is, hogy a szülők nem akarnak meghallgatni semmit.

A szülők sokszor azért sem hallgatják meg gyermekeiket, mert a kudarcokért ők is felelősnek érzik magukat. Talán nem álltak eléggé sarkukra, amikor még nem lett volna késő. Mások meg épp az igazságot nem akarják hallani, mert – főként serdülőkorban – a gyermekek kegyetlenül őszinték, gyakran túllépik a türelemhatárt. Sok gyermek bizonyul zárkózottnak, nem mindig meri bevállalni a féltékenységet, a haragot, főként, ha az veszélyesnek tűnhet a családjában. Arra gondol, ha a szülő megismeri rossz oldalát, elveszti bizalmát, nem érti meg és nem szereti őt többé, esetleg megharagszik, neheztel rá.

Gyermekeinkkel közös hullámhosszra kerülni nem egyszerű: nagy bátorságot és következetes munkát igényel. A legfontosabb, hogy teljes figyelemmel, odaszánással hallgassuk őket. Észre kell venniük, hogy szavaikat „vesszük”, és nem a levegőbe beszélnek. Aztán beszélgetés közben bátorító szavakat is kell mondanunk, mint „Igen, biztosan nehéz volt”, „Na ne mondd, tényleg…?”

Gyakran csak egyszerűen csendben kell maradni. A fölösleges tanácsok, szellemes beszólások ronthatnak a helyzeten. A csendre szükség van, hogy átgondolják az elhangzottakat. Nem érdemes előre ítélkezni. Azok a pillanatok, amikor már előre tudjuk, hogy mit fog mondani, és már zsebben a válasz: „Marhaságot csináltál…”, „Hol jár ilyenkor az eszed…?”, „Te melyik világban élsz?” Ezek a bizalom érzékeny építményét kezdik ki, mert a gyermekeink azonnal védekezni kezdenek.

Egy 10 éves fiú arra kérte édesanyját, hogy szobájában legyen világos, amíg el nem alszik. Az anya nem látta be a kérés értelmét és így szólt: „Ostoba felfogás, amikor hazajössz az iskolából, akkor is sötét van.” Majd leoltotta a villanyt és távozott. „Igen – szólt utána a fia –, de az egészen más. A kinti sötétségtől nem félek.” Kár, hogy az édesanya nem beszélgetett fiával, és csak az járt a fejében, hogy ostobaságot mond.

Van szülő, akiknek tele van a tarsolya a megoldások receptjével. Nem számolnak azzal a veszéllyel, hogy esetleg a fiatalok nem is gondolnak a helyes megoldásra, mert a szülők úgyis segítenek. A gyermekeknek érezniük kell, hogy a szülők megértik őket, és nem maradnak egyedül gondjaikkal. Ezért segítsük őket, hogy helyes megoldásokat találjanak, és ez már az igaz és pozitív nevelés kezdete. Egyedül a gyermeknek van lehetősége, hogy helyes információt adjon magáról. Ez akkor történik meg helyes értelemben, ha figyelmesen meghallgatjuk őket. Ezért is lenne jó, ha nem a gyermekeink szavait vizsgálgatnánk, hanem saját türelmünket. Kertész Tibor

2018-10-19T08:39:06+00:00 2018. október 19.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet