//Hitelesség a nevelésben

Hitelesség a nevelésben

Gyermekeink, attól kezdve, hogy megszületnek, egész nap, de gyakran éjszaka is figyelő tanúi lesznek életünknek. Még akkor is „rögzítenek”, amikor látszólag jól elvannak egy játékkupac közepén. Szülőként nagy a felelősségünk: csemetéink élő üzeneteink, annak a kornak küldjük őket, amelyet mi már nem fogunk látni. Gyermekeinknek ugyanakkor nem tökéletes, hanem inkább hiteles szülőkre van szükségük.
Ma sokszor beszélnek arról, milyen krízishelyzetet okozhat egy házaspár életében az első gyermek születése, illetve a felnövekvő gyerekek életének különböző szakaszai. Szakkönyvekben, de a világhálón is sok helyen olvashatunk ezekről a témákról. Jóval kevesebb szó esik azokról az élményekről, amelyeket a kisgyerek átél, amikor a „hátsó ülésről” figyeli, hogyan villognak a „vészjelzők”.
Gyermekeink már egészen kis koruktól képesek az intuícióra, érzékelik a világot, és semmi sem kerüli el a figyelmüket. A kisgyermek, a lázadó kamasz, a fiatal felnőtt egyszerre megfigyelő és társszereplő.
A családban egymásért élünk, és ennek természetes következménye, hogy együtt éljük át az örömöket, fájdalmakat, sikereket, csalódásokat, válságokat… A gyerek, akár kicsi, akár nagy, észreveszi és megjegyzi a hosszú csendeket, a meg nem értést, a folyamatos veszekedéseket, a dühkitöréseket, menekülési utakat. Hároméves kislányunk ujjongva rohan hozzánk, amikor átöleljük egymást, és ő is belénk kapaszkodik, átkarolja a lábunkat, minden erejét beleadja az ölelésbe, és ez hosszú órákra meghatározza a hangulatát. Kiskamasz fiaink azonnal észreveszik a közöttünk lappangó feszültséget, a szemük sarkából figyelik a helyzet alakulását, óvatos kérdéseikkel próbálják felmérni a terepet, és ha sokáig tart ez az állapot, feszültté, ingerültté válnak, összecsapnak, bántják egymást.
Fiatalokkal, diákokkal beszélgetve állapítottam meg, hogy ezek a kivétel nélkül fájdalmas helyzetek kibillenthetik és többé-kevésbé rossz érzéssel tölthetik el őket. Minél kevésbé veszik észre a szülők, hogy villognak a vészjelzők, annál nehezebben élik meg ezt a gyerekek, és annál súlyosabb tüneteket produkálnak.
A gyermekek különböző módon fejezik ki rossz érzésüket. Úgy tűnik, hogy tudat alatt ők maguk is állandó vészjelzőként viselkednek, kétségbeesett üzenetet küldve ezzel a szüleiknek: „Itt vagyok!”, „Nem érzem jól magam!”, „Szükségem van rátok!”, „Szeretnetek kell egymást!” Amit nem tudnak szavakkal kifejezni, azt olyan viselkedésformákkal teszik, amelyek tragikus és paradox módon a szüleiktől látott mintákat követik, ahogyan a szülők próbálják elkerülni a nehéz­ségekkel való szembenézést. Agresszív viselkedéssel, külső megjelenésükkel vagy azzal, hogy nem hajlandóak tanulni, önmagukba zárkóznak, vagy úgy, hogy ők maguk is menekülési utat választanak: az internet, a számítógépes játékok, a drog, az alkohol a kedvencek. A gyermek vagy serdülő rossz közérzete olyan vészjelzéssé válik tehát, ami felfedi a párkapcsolat motorjának rejtett hibáit.
Mindezek ellenére ne gondoljuk azt, hogy a gyermekeknek tökéletes szülőkre van szükségük. Képzeljük csak el, mekkora baj lenne, ha túl a kisgyermekkorra jellemző eszményítésen a gyermek olyan anyát vagy apát látna maga előtt, akik tökéletesnek hiszik magukat. Gyermekeinknek hiteles szülőkre van szükségük. A hitelesség olyan dolog, amire életünk végéig törekednünk kell.
Gyermekeink kifinomult „antennái” a tudattalan rezgéseket is jól fogják, pontosan érzik, hogy mi játszódik le a szülőkben, ha megérteni nem is tudják azt. Ha a szülők egy meghamisított valóságot, a meglévőnél jóval pozitívabb helyzetet próbálnak láttatni, azzal csak zavart keltenek csemetéikben, akik egymásnak ellentmondó információt kellene összeegyeztetniük.
Hitelességünk egyik alapja, hogy elgondolkodunk viselkedésünkön, az azok mögött ható szándékokon, igyekszünk megkülönböztetni a régi és mai szükségleteinket. Hiteles az, aki következetesen kitart saját értékrendszere mellett, tudatosan éli meg belső és kapcsolati konfliktusait, napi fáradtságát is felvállalja. Minden választásában igyekszik a saját és a többi ember javát szem előtt tartani, nem félelemből lemondani valamiről.
A hitelesség az, ha képesek vagyunk felismeri saját hiteltelenségünket, bocsánatot kérni és megbocsátani, újrakezdeni az utunkat. Ez a viselkedésmód teszi lehetővé, hogy észrevegyük, ha villog a vészjelző, és ez ad biztonságot a gyermekeinknek is, ez neveli őket.
– Már nem tudok bízni Apában, mert észrevettem, hogy amikor mi lefekszünk, olyan filmet is megnézett a tévében, amit nekünk nem engedne meg! – panaszkodott édesanyjának a kiskamasz. A beszélgetés utón az aggódó feleség továbbította az üzenetet férjének, és figyelmeztette: elveszítheti fia bizalmát, megromolhat a kialakulóban levő jó kapcsolatuk. Az édesapa elsőre csak legyintett, végül is egy felnőttnek mást szabad, mint egy gyermeknek. De aztán mégis próbált egy megfelelő alkalmat keresni a beszélgetésre.
– Kiderült, hogy valóban nagyon neheztel rám, de a legfőbb veszély a hitelem elveszítése volt. Megköszöntem neki, hogy ilyen komoly kritikával illetett. Hangsúlyoztam, hogy nagyon jó és fontos, hogy tudjuk egymást figyelmeztetni a hibáinkra. Arra is kértem, hogy ne haragudjon rám, ha én is figyelmeztetem valamire, fogadja szeretetként, mint ahogyan én is örülni fogok, ha valamiért ismét szólni fog nekem – mondta el később az édesapa.
A történet jól mutatja, hogy milyen háttérmunkára, milyen alapozásra van szükség ahhoz, hogy a szülő elfogadott és hiteles vezető legyen a családban. Szavainak nem az ad hitelt, hogy „ő viseli a kalapot” vagy ő keresi a pénzt, hanem hogy a szavai és a tettei összhangban vannak egymással. Ez egy olyan elv, amely az egyenlőséget húzza alá szülő és gyermek között, és ez képezi a párbeszéd alapját közöttük.
A szülői hitelesség kérdésében talán az alábbi rövid, tanulságos történet gyújthat több világosságot.
Egy anya elvitte kisfiát a híres indiai bölcshöz, Mahatma Gandhihoz és így könyörgött: „Kérlek, mondd meg a fiamnak, hogy ne egyen cukrot”. Gandhi egy pillanatra megállt, aztán azt mondta: „Két hét múlva hozd vissza a fiadat”. A meglepett asszony megköszönte a dolgot és két héttel később visszatért a fiával. Gandhi a gyerek szemébe nézett és azt mondta: „Ne egyél cukrot!” A nő hálásan, de meghökkenve mondta: „Két héttel ezelőtt is megmondhattad volna neki ugyanezt.” Gandhi azt válaszolta: „Két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot”.
Szülői hitelességünk alapja: azt testesítsük meg, amit tanítunk, és csak azt tanítsuk, amit megtestesítünk. Kertész Tibor
2017-11-22T22:46:25+00:00 2017. november 22.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet