//IDEJE VAN A LASSÍTÁSNAK (2.)

IDEJE VAN A LASSÍTÁSNAK (2.)

Nem csupán az életünket körülölelő folytonos zaj, az idegen hangok, hanem a drámaian felgyorsult életritmus is elrabolja tőlünk, mai emberektől a csendet. Ha valamit nem állítanak elő, vagy nem szállítanak azonnal, rögtön – inkább már nem is kell. Sebességőrület uralkodik az utakon, a kereskedelemben, a számítástechnikában és a világhálón. Az új életritmus maradandó nyomokat hagy az életünkben.

A rohanás az élet majdnem minden területén átvette az irányítást, a hétköznapokban, a filmiparban, de az iskolák falai közt is. A képernyőkön felvillanó filmkockák egyre gyorsabban változnak. A különböző operatőri fogások, hirtelen vágások és idegőrlő filmzenék elszédítenek. Az emberi agynak kép-, szín- és hangfoszlányok eszeveszett áradatát kell feldolgoznia a másodperc tört része alatt. A régi filmeket a maguk lassú tempójával sokan idegesítőnek találják, és türelmüket vesztve hevesen váltogatják a tévécsatornákat. Az iskolákban a pedagógusok reménytelen harcot folytatnak a folyamatosan pörgő multimédiás hatásokhoz szokott, figyelemzavaros diákok érdeklődésének a felkeltéséért.

A napjainkban tapasztalt változások napkeltétől napnyugtáig megakadályoznak abban, hogy megálljunk, hallgassunk és figyeljünk – vagyis hogy teljes és igazi életet éljünk. Mert az élet nemcsak tervezés, utazás, célok hajszolása. Ahogy a testünk be- és kilélegzik, felvesz és kiválaszt, éppúgy a lelkünknek és a szellemünknek is szüksége van a mozgás és a nyugalom egészséges váltakozására.

Meggyőződésem, hogy sokkal boldogabbak és egészségesebbek lennénk, ha tudnánk, hogyan lassítsunk, és hogyan éljük meg a pillanatot. Megfigyelhetjük, hogy egy átlagos napon, munka közben, bár foglalkozunk valamivel, esetleg beszélgetünk valakivel, gondolatainkat mégis vagy múltbéli események, vagy a jövőbeni történések kötik le. Csak ritkán vagyunk teljes valónkkal a jelenben. Megdöbbenve látom, amint bevásárláskor a sorban vagy az autóbuszmegállóban várakozók, amint egy kis idejük felszabadul, azonnal a telefonjukkal kezdenek babrálni. Ma már nem szeretünk unatkozni, várni, csendben lenni, mindig valaminek történnie kell. Lehet ezt következmények nélkül tenni?

Ezért is jó, ha gyakoroljuk időnként azt, hogy néhány percig elidőzünk valami mellett. Hosszabban nézünk, hogy lássunk, jól megfigyeljük azt, ami körülvesz: egy lehullott falevelet, a felkelő napot, egy virágot, egy érdekes emberi arcot, egy képet, az utcai forgalmat. Megtehetjük például, hogy lassan érintjük meg a dolgokat, időt hagyunk a beszélgetésekre, lassan, tudatosan eszünk, érezve az étel ízét, illatát, járásunkat lassúbbra foghatjuk, amikor hazafelé megyünk, otthon meg a levetett ruháinkkal az aznapi fáradtságot is levetjük.

Sok más hétköznapi élethelyzetet új módon élhetünk meg tudatossággal, egy kis odafigyeléssel. Mert épp a hétköznapok kínálják a legtöbb lehetőséget arra, hogy lelkünket a legkülönbözőbb módon gyakoroltassuk. Miközben ezt tesszük, egyszer csak arra jövünk rá, hogy valami megváltozott, már nem rohanok annyira, jobban ráérek, inkább észreveszem a szépet, az apró csodákat.

Kétségtelen, hogy felgyorsult életritmusunk szörnyű nyomokat hagy bennünk. Türelmetlenné tesz saját magunkkal, egymással, az élettel – és Istennel szemben is! Ő ugyanis nem számítógép-sebességgel teljesíti a kéréseinket, nem erősítőn keresztül szól, zenei aláfestéssel. Ő nem igazodik ehhez az új fejlődési irányhoz és ellenáll a romboló változásoknak – ugyanaz volt tegnap, ugyanaz ma, és ugyanaz lesz mindig! Ő az egyetlen állandó biztonság ebben a zajos, rohanó világban.

Én hiszem, hogy mindenki számára, aki elindul a lassúság felfedezésének útján, hamarosan ünneppé válik a sokat emlegetett „szürke hétköznapja”. Kertész Tibor

Ideje van a lassításnak (1.)

2019-11-25T13:56:39+00:002019. november 23.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet