///Isten azt akarta, hogy éljek

Isten azt akarta, hogy éljek

Az abortuszok igen nagy hányadát valójában nem is szeretnék elvégeztetni a nők. Gyakran bizonytalanok, nem kapnak elég információt ahhoz, hogy valóban minden oldalról végiggondolhassák döntésüket, s sokszor kényszerítik őket arra, hogy megszakítsák terhességüket. Claudia Wellbrock német énekesnőt nem kényszerítette senki és semmi, mégis úgy döntött – megszakítja váratlanul jött terhességét. A drámai következményekről szóló vallomása egy keresztény női magazinban jelent meg.

„Gratulálok, kisbabát vár!” – mondta az orvos. De ahelyett, hogy örültem volna, egy világ dőlt össze bennem. Annyi minden várt rám, olyan sok tervem volt! Ezekbe egyszerűen nem fért bele a  gyerek! Egy táncegyüttessel énekeltem, minden hétvégén más városban léptünk fel. Épphogy elkezdtem az énektanulást, és nem akartam abbahagyni. Egyetlen kiutat láttam: az abortuszt.

A kórházban időpontot kértem, hogy a lehető leghamarabb magam mögött tudhassam az egészet. A beavatkozás előtt egyágyas szobában feküdtem. Ezer gondolat zakatolt a fejemben. Mi a csudát keresek én itt? Tulajdonképpen kereszténynek tartom magam. De egy kereszténynek megengedhető az abortusz? Hát nem ajándék a gyermek? Egyszerűen elvehetem az életét? Egyrészt tehát tele voltam kételyekkel.

De az önzésem is hangosan megszólalt. Milyen jogon teszi tönkre ez a kis lény a jövőmet? Nem haragudnék-e egész életemben a gyermekemre, ha tényleg világra hozom? Ezenkívül én nem rendeltem meg őt. Kérés nélkül tört be az életembe. Az életemmel viszont magam akarok rendelkezni, ezt ne akadályozza meg még ez a gyerek sem.

A verem mélyén

Sajnos az önzésem győzött.

Mikor fölébredtem az altatásból, olyan volt, mintha kivették volna a szívemet. Nem megkönnyebbülést, hanem hihetetlen ürességet és szomorúságot éreztem. 

Utána hatágyas szobába kerültem. A fiatal anyukákhoz négyóránként behozták a kisbabájukat, hogy megszoptassák őket. Láttam az eleven csecsemőket, hallottam, ahogy az asszonyok gyengéden beszélnek hozzájuk. Elviselhetetlen volt.

Néhány nap múlva nagyon erős fájdalmaim keletkeztek, és vérezni kezdtem. Egy újabb műtét után az orvosom közölte velem, hogy többé nem lehet gyermekem. Ráadásul a műtét olyan erősen megtámadta a hangszálaimat, hogy egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Súlyos depresszióba estem. A bűnöm gonosz árnyékként borult az életem fölé. Ilyen állapotban bocsátottak el a kórházból. Otthon a lakásban egyedül voltam, szorongásos rohamok törtek rám, és egyre gyakrabban merült föl bennem az öngyilkosság gondolata. Föltettem a kérdést magamnak: vajon van-e még jogom élni azután, hogy védtelen gyermekemtől elvettem ezt a jogot?

Egy evangélizációs rendezvényen hallottam arról, hogy Isten szeret engem. Reménykedtem, talán megbocsát nekem – de nem tudtam elhinni. így továbbra is magammal hurcoltam a bűnömet. Az állapotom egyre rosszabb lett. Érzéseimet, gondolataimat megpróbáltam szórakozással elfojtani, de amint egyedül maradtam, annál hevesebben törtek rám újra. Akkora szükségem lett volna valakire, akivel beszélgethetek! Életem bűne súlyos teherként nehezedett rám. Imádkozni próbáltam, de nem tudtam, hogyan vagy mit kellene imádkoznom. Ha azt kérném: „Uram, segíts megtartani a parancsolataidat” – az úgysem sikerülne. De ha azt mondanám: „Uram, adj erőt ahhoz, hogy lemondjak a zenéről” – hazudnék, mert ezt egyáltalán nem akarom! És ha egyszerűen csak megkérném: „Uram, vedd el tőlem ezt a bűntudatot” – hát igen, miért hallgassa meg Isten ezt az imát? Csak azért, hogy békében élhessek tovább, mintha mi sem történt volna?

Nyitott gázcsapok

Mély verem szélén álltam, és egy hangot hallottam: „Nem érdemled meg, hogy tovább élj. Nem bírod egész életedben viselni ezt az óriási bűnt. Kudarcot vallottál, Isten számára használhatatlan vagy!” Kétségbeesett lépésre szántam el magam. A tekintetem a sütőre tévedt. Újra hallottam a hangot: „Nyisd ki a gázcsapokat, és mindennek vége!” Szinte önkívületben engedelmeskedtem, és mind a négy gázcsapot kinyitottam. Legalább gyorsan történjen meg. Felsőtestemmel befeküdtem a sütőbe, itt vége szakadt az emlékeimnek. Később megtudtam, hogy a tulajdonos hölgy, akitől a lakást béreltem, fölfedezett, és kihívta a mentőket.

A kórházban töltött idő után átvittek a pszichiátriára. Az orvosok az idegeimre mentek. Állandóan faggattak, hogy miért akartam eldobni az életemet. Nem válaszoltam. Nem akartam beszélni róla, mert biztos voltam benne, hogy nem értenének meg.

Egyszer aztán mégis megnyíltam egy orvosnak, és beszéltem neki arról a súlyos bűntudatról, amely idáig juttatott. Meg akart nyugtatni és megpróbálta végigpörgetni, mi a bajom: „A hit talán másoknak jó, de magának nem, csak problémái származnak belőle. Szakadjon el a hittől, menjen el újra énekelni. Tegye azt, amiben örömét leli. Ami pedig az abortuszt illeti: nagyon sok nő megteszi, és mégis normálisan él tovább.”

„Igen, de hogyan?” – kérdeztem magamban. Az orvos fölállt, és abban a hitben ment el, hogy segített rajtam. Én pedig ottmaradtam, bizonytalanabbul, mint azelőtt. Ez a férfi egyáltalán nem értett meg semmit. De hogyan is érthette volna?

A gázmérgezés sok agysejtemet elpusztította. Ezért nem tudtam semmire hosszabban koncentrálni, és hézagos volt az emlékezetem. Ez a gyönge emlékezet sokszor sodort nehéz helyzetbe. Félembernek éreztem magam. Miután megtudtam, hogy bizonyos edzés sok nem használt agysejtet mozgósít, rendszeresen tanulni és gyakorolni kezdtem, egészen jó eredménnyel. De a korábbinál lényegesen nehezebb bármit az agyamba vésnem és hosszabb időre megjegyeznem.

Isten azt akarta, hogy éljek

Gyakran nem tudtam aludni, tépelődve feküdtem az ágyon. Egyik éjjel fogtam a Bibliámat, kinyitottam, és véletlenszerűen olvasni kezdtem. Csoda, hogy megértettem, amit olvastam. További csoda, hogy ráadásul meg is tudtam jegyezni! Ez állt ott: „Vessétek le a korábbi életmód szerint való régi embert, aki romlásba rohan a megtévesztő kívánságok miatt.” (Ef 4:22) Éreztem, hogy Isten szól hozzám. Annyira mélyen megráztak ezek a szavak, hogy térdre estem. Kértem Istent, hogy jöjjön a szívembe. Közben becsuktam a Bibliát. Újra kinyitottam. Ezúttal az Izajás 43:1-re esett a tekintetem: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” És tovább a 4. versben: „Mivel drágának tartalak és becsesnek, mivel szeretlek…”

Mély békesség áradt szét a szívemben: Isten megbocsátotta a bűnömet.

Azóta Jézus formálja át az életemet. Végérvényesen otthagytam az együttest, és kerestem helyette egy keresztény közösséget. Ma férjnél vagyok, öt egészséges gyermekünk született. Nagy csoda ez, hiszen az orvos évekkel azelőtt megmondta, hogy soha nem lehet gyermekem! Azt gondoltam, Isten így büntet az abortuszért. De Isten más! Ö fölfoghatatlan szeretettel szeret bennünket. Most már újra énekelek, és dalokat is szerzek. Ezen keresztül szeretném bátorítani az embereket és reménységet ébreszteni bennük Isten iránt, aki annyi bátorítást és reménységet ajándékozott nekem.

Gyakran beszélek iskolákban az abortuszról és annak következményeiről. Ilyenkor lehetőségem nyílik arra, hogy személyes tapasztalataimat is továbbadjam. Nagyon remélem, hogy ezáltal némelyeket visszatartok attól, hogy később esetleg az abortusz mellett döntsenek.

Ugyanakkor szeretném elhinteni a remény magjait is ezekbe az ifjú emberekbe. Talán kisarjad majd, ha egy abortusz után szörnyű veremben találják magukat, amelyből nem látszik semmiféle kiút. Azért imádkozom, hogy akkor jusson majd eszükbe az az asszony, aki hasonló dolgokon ment keresztül, és elsősorban az élő Isten, akinél van reménység. Istennél, aki Jézus Krisztusért megbocsát nekünk, és kiutat ad a sötétségből.

2019-06-27T08:44:25+00:002019. június 26.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet