JÓ PÉLDÁVAL HITRE NEVELNI

Ahhoz, hogy az ember más embert szeressen, és vele házasságot kössön, nem kell Istenben hinnie. Nemiség, szerelem, házasság, gyermek – mindez hozzátartozik a normális emberi élethez. A hit szemszögéből nézve azonban a házasság is több mint „csak természetes valami”.

A katolikus egyház tanítása szerint a házasság szentség. Ez azt jelenti, hogy Isten szeretetének valami titokzatos, hathatós jele az ember számára.

Sokan felteszik tehát a kérdést? Mi az a házasságban, ami hathatós jelszerűség? A felelet: ahogyan a férfi és a nő a házasságban szétválaszthatatlanul egymáshoz kötődnek, úgy kötötte Krisztus elválaszthatatlanul magát hozzá az egyházhoz, vagyis hozzánk, emberekhez.

Ha tehát a láthatatlan Istenről beszélünk, akkor a legjobban tesszük, ha keresünk egy boldog házaspárt a gyermekeikkel, és azt mondjuk: ahogyan ez a házaspár szereti egymást, hasonló módon kell elképzelnünk azt a szeretetet, amellyel Krisztus is szeret minket. Mert ami fontos a házastársi kapcsolatban éppúgy, mint Krisztus hozzánk való viszonyában, az a szeretet; az, hogy egymásért élnek, egymáshoz hűek maradnak, egymásnak odaadják magukat, hogy új életet teremtsenek. A szülők gyermekeket szülnek, az egyház pedig tovább gyarapszik az emberekkel, akik hívőkké lesznek, és a keresztség szentsége révén az egyház élő tagjaivá válnak.

Az egyház még egy lépéssel tovább is megy. Isten azért létesítette a házasságot, hogy mi, emberek jobban meg tudjuk érteni Krisztus viszonyának titkát az egyházhoz. A házasság nem véletlenül lesz hát így szemléltető eszközzé. Ez Isten tudatos akarata volt, amikor az embert férfinak és nőnek teremtette!

Tudjuk, hogy Lisieux-i kis Szent Teréz ezt a gondolatot, ahogy én is kifejtettem itt, valóban felhasználta egyszer egy fiatal házasulandó rokona esetében, aki látogatóba jött hozzá, hogy leendő asszonyi hivatásával jobban megértesse. Kettőjük kedves találkozásának az lett az eredménye, hogy mindketten jobban szerették jegyesüket, Teréz Krisztust, a fiatal leány pedig leendő férjét.

Az egyházban meglévő papi nőtlenséget is csak a szeretet kifejezési formájának jeleként tudjuk helyesen megérteni és megélni. Minden más az emberi élet elszegényedésének, leszűkülésének lenne csak az eredménye. A személy megcsonkulna, és semmi köze sem lenne ahhoz, hogy „Istennek tetsző áldozattá” váljon. A házasság „szentségi jele” azonban nem üres, nem semmitmondó. Közelebb hozza az emberhez azt, amit jelent: Isten szeretetét.

Az emblémát, amit a pék kiakaszt, nem lehet megenni. Az csak azt mutatja, hogy hol van az az üzlet, ahol kenyeret lehet venni. Egy élelmiszerrel megtöltött zacskó vagy táska azonban, amit az ember egy éhezőnek ad, már nem csak azt fejezi ki, hogy segíteni akarunk neki. Ez már igazi, konkrét segítség!

Így van a házassággal is: nemcsak Isten szeretetéről mond el nekünk valamit, hanem annak egy darabkája, ajándék Istentől. Aquinói Szent Tamás mondja: „A házasság szentsége valamit abból a szeretetből közvetít a házastársaknak, amivel Krisztus szenvedett az egyházért.” Ez a segítség mindenesetre nem mágikus hatású, hanem azért adott segítség, hogy önmagunkon tudjunk vele segíteni. Ezt jelenti: latba kell vetnünk a saját erőnket, saját okosságunkat, saját érzékenységünket és szeretetünket, mert csak akkor lesz valamilyen titokzatos módon igazán segítség számunkra, hogy a hosszú házasélet során hajótörést ne szenvedjünk.

Isten nem hagyhat el bennünket soha. Nála mindig kiskorúak maradunk, az Ő segítségére mindig rászorulunk, akár rosszat teszünk, akár jót. Ha a házasság szentségének jegyében helyesen élünk, ez a szentség, mint minden más szentség, gyógyszer lesz számunkra, balzsam sebeinkre, amelyeket akár mások vágnak rajtunk, akár mi okozunk magunknak. Akárhogy is vesszük, tény az, hogy a kegyelem az emberit, amit bennünk talál, még szebbé teszi, fölemeli a természetesen lehetséges fölé.

(Részlet Andreas Laun – Szerelem és párkapcsolat a katolikus egyház szerint című munkájából)