KÉSZÜLNI KELL A HÁZASSÁGRA

A családtanácsadók szerint ma a fiatalok nem készülnek fel a házasságra. A tizenévesek a nagykorúság küszöbén keményen tanulnak, órákra járnak, ha meg akarják szerezni az autóvezetői jogosítványt. Ezzel szemben, amikor tíz-tizenöt év múlva a házasság mellett döntenek, alig foglalkoznak azzal, hogy megértsék: mivel jár az új életforma, mit jelent a családi élet. Félnek a testi közelségtől, az elköteleződéstől, vagy teljesíthetetlen elvárásaik vannak.  

Néhány évvel ezelőtt egy jegyeskurzuson több, házasságra készülő párral voltunk együtt. Egy kérdőíven több kérdésre kellett válaszolniuk: Azonos-e az értékrendetek? Elhiszed-e, hogy a másik olyannak szeret, mint amilyen vagy? Ismeritek-e egymás elképzeléseit a jövőről? Közös számlát fogtok-e vezetni, amelyről mindketten felvehettek pénzt? Támogatnád-e házastársad családját, ha nehéz anyagi helyzetbe kerülnének?

A jegyespárok pár héttel az esküvőjük előtt döbbenten nézték egymást, többen egyáltalán nem beszéltek ezekről a témákról.

A legtöbb szakember egyet­ért abban, hogy a házasságra való érettség feltételei az erős énkép, érettség és önbecsülés, szeretetteljes kapcsolat a családtagokkal és az a mély meggyőződés, hogy a házasság és a szilárd alapokon nyugvó család értékes és fontos.

Az ember minden vonatkozásában hihetetlen fejlődésre képes, bármilyen körülmény között tud jó irányban változni, alakulni. A régi szokások elhagyásához, az új viselkedésmódok kialakításához bonyolult és küzdelmes utat kell végigjárni. Saját tapasztalatom is, hogy a fejlődést nem tudjuk mi magunk előidézni, meg kell teremtenünk hozzá a megfelelő feltételeket, hogy testileg, lelkileg, emberileg is változzunk. Ami nem halad előre, előbb-utóbb elhal. A fejlődés ezzel szemben a Teremtés legcsodálatosabb folyamata, egy életre szóló feladat.

Emberi kapcsolatainkban a legtöbb fájdalmat nem annyira a gonoszságainkkal, hanem a változásról való lemondással okozzuk. Az éretlenségünkkel és az ebből fakadó önzésünkkel, énközpontú, gyerekes viselkedésünkkel bántjuk meg leginkább a másikat. Ugyanakkor, ha önmagunkkal, a kudarcainkkal, vállalt kötelezettségeinkkel, felelősségünkkel találkozunk, egy-egy lépést teszünk az érlelődés útján.

A házasságra való érett felkészülés egyik feltétele annak megfontolása, hogy mik a céljaink a házasságban. Csak akkor érlelődünk, fejlődünk, ha fő célunk, hogy házastársunkkal harmonikus, boldogító kapcsolatban éljünk.

Az emberi kibontakozás ugyanakkor elkötelezettséget kíván. Ilyen értelemben nem a házasság az egyetlen olyan kapcsolat, amiben fejlődni lehet.

A legtöbb ember számára mégis a házasság kínálja a legnagyobb fejlődési lehetőséget. Mert mi ösztönözhet jobban a fejlődésre, mint az, hogy életünket össze­kötöttük egy kiválasztott, megszeretett, ellentétes nemű és gyakran tőlünk teljes mértékben különböző személlyel? Hiába tagadnánk: mindazok a jogok és kötelességek, amelyek ezzel az életformával járnak, nehezek, sőt, kockázatosak is. Mégis ez lehet az első lépés abba az irányba, hogy érett személyiséggé váljunk.

A második lépés pedig az lehetne, hogy megszoknánk: őszinte bocsánatkéréssel és megbocsátással, szeretetben történő kiengesztelődés által még jobbá tudjuk tenni párkapcsolatunkat, házasságunkat.
A házasságra készülni kell! Akkor is, ha időnként nehéz beszélgetéseket, helyzeteket idéz elő a folyamat, és egyszerűbb lenne szőnyeg alá seperni a párkapcsolatban felmerülő kellemetlenségeket, és homokba dugott fejjel élni.

Kertész Tibor