//KOMÓDOK, RUHÁSSZEKRÉNYEK

KOMÓDOK, RUHÁSSZEKRÉNYEK

Felszabadító élmény volt számomra, amikor a házasságunk elején megértettem, hogy férfiként másként működök, eltérő módon reagálok, mint a feleségem nőként. „Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar – a férfi nőt – a nő férfit.” – már Karinthy Frigyes is felfigyelt arra, hogy hiába a közösen tanult nyelv, a férfi és a nő között valahogy mégis egy igen nemet jelent, a semmi pedig mindent. Egyenértékűek, egyformán fontosak vagyunk, mégis különbözőek: a belső tartalmat csak sorra feltáró, komódok, fiókos szekrény, illetve a bent levőket egyszerre megmutató ruhásszekrények.  

Képzeljük el, amint olyan természetfeletti képességek birtokába kerülünk, hogy belépve egy házba, észrevétlenül megfigyelhetjük az embereket, kihallgathatjuk, amit beszélnek. A ház egyik szobájában a férfiak ülnek, a másikban a nők. Pártatlan szemlélőként bizony érdekes különbségeket fedeznénk fel a társalgásukban.

A férfiak talán egy asztal körül ülnének. Beszélgetésük felettébb tárgyszerű és tematikus: az egyik téma talán a politika lenne, meg a hivatás, a karrier, a hobbi. A szexualitás is szóba kerülne, beszélnének a nőkről, hatásukról, kisugárzásukról. Sokat vitatkoznának, véleményt cserélnének, terveket kovácsolnának.

A nők ezzel szemben ülőgarnitúrán foglalnának helyet. Beszélgetésük tárgyát nem annyira meghatározott témák, mint inkább személyes benyomások képeznék. Kapcsolataikról, az élet apró-cseprő gondjairól beszélgetnének, gyerekeikről, férjükről.

A képzeletbeli megfigyelés mögött ott van az a tapasztalat, hogy a férfi és a nő eltérő módon fejezi ki gondolatait.

Sajnos gyakran az a helyzet, hogy a házasságban a férj és a feleség kevesebbet beszélget egymással, mint az azonos nemű barátaival, vagy barátnővel. Egy amerikai pár átlagosan már csak napi 4 percet beszélget. Európában a vizsgálatok 4,5 és 10 perc közötti eredményt mutatnak. Ez az idő is egyértelműen kevés.

A hiányzó beszélgetési készségben talán annak is része van, hogy félünk megküzdeni azzal a különbséggel, amely az érzéseinkben és gondolkodásunkban ott van, és azonnal megnyilvánul, mihelyt valódi beszélgetésbe kezdünk.

A nők és a férfiak ugyanis teljesen különbözőképpen bánnak a szavakkal. Egy statisztika szerint a férfiak kb. 20.000, a nők ezzel szemben 30.000 szót használnak. Ennek biológiai okai is vannak: a beszédközpont a nőknél erősebben fejlett, mint a férfiaknál. Ezenkívül a nők jobb és bal féltekéje között több a kapcsolat, ők gyorsabban tudnak kapcsolgatni a gondolkodás és érés, észlelés és megfogalmazás között. Ezért aztán abban, amit megfogalmaznak, a nők felfedezik a dolgok összefüggését, másrészt gyakran csapongóbbak, mint a férfiak. A férfiak rendszerint a nőknél jobban tudnak rendszerezni és elemezni.

Walter Trobisch házassági tanácsadó érdekes képet talált arra, hogy ezt a különbséget érzékeltesse: ha a férfiakat és nőket egy-egy bútordarabhoz hasonlítjuk, akkor a legtöbb férfi olyan, mint egy fiókos szekrény, egy komód. Különböző fiókjai vannak, amelyeket ki lehet nyitni és be lehet zárni. Egy rekesz a hivatás számára, egy a hobbinak, egy a pénznek, egy a szexualitásnak, egy a családnak és így tovább. Mindig szépen egyiket a másik után lehet kihúzni és betolni és lehetőleg egyszerre csak egy van nyitva.
A nők ezzel szemben gyakran ruhásszekrényre hasonlítanak, ha ennek kinyitják az ajtaját, minden egyszerre tárul a szemünk elé. A nők mindent meg tudnak beszélni egyszerre, az érzéseik segítségével az élet különböző területeit átölelik – az átélésben, érzésben és gondolkodásban. A nőknél gyakran minden kapcsolatba kerül egymással: a TV-program és a házastársi veszekedés, a pelenkázás és egy politikusnő, a szomszédasszony és a szabadságos tervek, a saját szakmai tevékenység és az anyós…

A nők megérteni, befogadni akarnak és a jelenben élnek. A kislányok valamivel hamarabb tanulnak meg beszélni, mint a kisfiúk, és szinte behozhatatlan előnyre tesznek szert, amit életük során csak növelnek.

A nők szeretnek és tudnak is az érzelmeikről beszélni, ugyanakkor igénylik is ezt. A beszélgetésben – és nem előtte – próbálják rendezni, rendszerezni a benyomásaikat, problémáikat és közben találják meg a megoldásokat. Ezért is mondanak időnként „meggondolatlan dolgokat”. Képesek a másik testbeszédéből, hangsúlyából, gesztusaiból megérteni a beszélgetés rejtett üzeneteit is, ezért a hazugságot is hamarabb felismerik, mint a férfiak.

A gyengébb nem képviselői képesek egyszerre több tevékenységet is folytatni, figyelmüket megosztani: rántást kavarnak, közben telefonálnak, de mindemellett még egy-egy utasítást is adnak a leckét író gyereknek. Ha gumidefektet kaptak, kerékcsere közben még sírni is tudnak…

A férfiak ezzel szemben legyőzni és meghódítani akarják a világot, és többnyire a jövőben élnek. Elméleteket gyártanak, mindent meg akarnak érteni és magyarázni. Egyszerre csak egy dologra képesek figyelni, de arra nagyon erősen koncentrálva, a zavaró dolgokat kiszűrve, nagyon hatékonyan. Ezért süketül meg a férfi, ha újságot olvas, esetleg a mobiltelefonját simogatja. Legfeljebb csak hümmög, ha a kedves felesége beszél hozzá. Ezért fordul elő az is, hogy a férfi elvéti az autópályán a lehajtást, amikor beszélnek hozzá.

Nehezebben beszélnek az érzelmeikről, nyugalomra van szükségük, amelybe visszavonulhatnak, hogy elgondolkodhassanak egy problémán. Ha aztán megtalálták a megoldást, vagy legalábbis a megoldás kezd körvonalazódni, akkor visszatérnek más emberek társaságába, és akkor már tudnak róla beszélni. Időnként még sokat is… A beszélgetés náluk inkább arra szolgál, hogy közöljék a véleményüket, vagy beszámoljanak róla, hogy találtak egy megoldást.

Ezért is nagy hiba lenne, ha a nők nem engednék párjukat visszavonulni a magányos gondolkodásba, vagy amikor felkutatják a menedékbe visszavonult házastársukat, és nem hagyják meg neki a magányt. Hiba lenne, ha ezt a fajta visszavonulást a nő ellene irányuló támadásként, vagy személyének lebecsüléseként értékelné.

A férfi természetéből adódóan a beszélgetésben nem tárhat ki mindent rendezetlenül, hogy azt megbeszélje a feleségével és úgy jusson el a megoldásig. A férfiaknak szükségük van az egyedüllét idejére, ez azonban nem jelenti azt, hogy lebecsülnék a házastársukkal való közösséget.

Míg a férfiak csak akkor akarnak beszélni, amikor a gondolataikat már rendezték, és megtalálták a megoldást, a nők beszélgetés közben gondolkodnak, és így találnak rá a megoldásra. A nőnek ez a másfajta beszélgetési módszere gyakran megzavarja és elbizonytalanítja a férfiakat. A férfi azt kívánná, hogy a nő egy problémát azonnal, nyíltan, kertelés nélkül nevezzen meg, s aztán szép sorban, rendszerezve mondja el, amit gondol róla. A férfiak a beszélgetések során véleményeket közölnek, a nők viszont inkább benyomásokat.

Gyakori probléma, amely félreértésekhez vezet a férfi és a nő között, a nők dramatizálása, túlzása és általánosításra való hajlama. Egy kijelentést a férfiak többnyire szó szerint és tárgyszerűen értenek és fogadnak. Ha egy nő pillanatnyi dühét ilyen szavakkal fejezi ki: „Te még sohasem segítettél nekem…”, „Te mindig mindent rosszul csinálsz…”, akkor a férfi úgy érzi, igazságtalanul bánnak vele.

Hogy a nők hajlamosak az ilyenfajta általánosításra, annak oka feltehetően a két agyfélteke kapcsolatainak sokrétűségében rejlik. Ahol a férfi semmiféle kapcsolatot nem lát két történés között, ott a nő számára érzéseiben, vagy megérzéseiben nagyon is megjelennek ilyen összefüggések. Azok a múltbeli események, amelyek hasonló érzéseket váltottak ki benne, összekapcsolódnak a jelenlegi tapasztalatokkal. Mint a ruhásszekrényben, ahol a ruhák nem külön rekeszekben vannak, hanem minden ott van, jól látható helyen. A problémának ezért aztán olyan összképe jelenik meg a nő tudatában, amely ilyen általánosító és dramatizáló kijelentésekre készteti.

Amikor a nő egy pillanatnyi érzést fejez ki, a férfi alapvető kritikát hall. Bizonyára jó, ha a nők megtanulják a férfiaktól, hogy ügyeljenek jobban szavaik megválasztására – másrészt a férfiaknak meg kellene próbálniuk komolyan venni a nő érzelmi káoszát, és tudomásul venni azt, de némi humoros távolságtartással el is fogadni anélkül, hogy személyes támadást éreznének benne. A nők ilyen esetekben azt akarják, hogy valaki meghallgassa őket, ilyen módon tudják a stresszt és a frusztrációt levezetni.

A nő elemi szükségletei közé tartozik, hogy megnyilvánuljon, hogy közölje önmagát. Ezáltal érzi úgy, hogy értékelik és komolyan veszik. Ha ezt nem adják meg neki, akkor elszigeteltnek és elhanyagoltnak érzi magát.

A férjnek és feleségnek meg kellene tanulniuk őszintén beszélni egymással. Nem a férfi és a nő különböző érzései bántóak és sértőek, hanem gyakran az a mód, ahogy kifejezzük őket; vagy ahogyan akkor reagálunk, ha a másik fél nyilvánítja ki érzéseit.

Fontos, hogy a férfi ne próbálja megakadályozni feleségét abban, hogy benyomásainak szabad folyást engedjen. Másrészt egy feleségnek el kell fogadnia, hogy a férje másképp, visszatartottabban, tárgyilagosabban akar megnyilvánulni, és a beszélgetésben logikus gondolatmenetet keres. A nőies csapongás, amelynek a nőknél értelme van, a férfiakat gyakran zavarja és bosszantja. Fontos, hogy ilyen téren tanuljunk egymástól.

Az egymás iránti vonzalmunk annál inkább növekszik, minél többet tudunk egymásról, minél jobban ismerjük egymást. Többnyire azt gondoljuk: „Minél többet tud már a másik rólunk, annál inkább megvet engem, elfordul tőlem.” Pedig éppen ennek az ellenkezője az igaz: az őszinteség vonzalmat szül. Ha a bensőnkből kiadunk valamit, ha a félelmeinkről és gondjainkról beszélünk egymással, akkor ez kapcsolatot és bizalmat is teremt egymás iránt. A nyílt beszélgetések legjobb alapja a kölcsönös bizalomra való készség, a készség az odaadásra és az őszinteségre.

Hitem szerint Isten bocsánatának megtapasztalása ad esélyt arra, hogy minden napot újrakezdjünk egymással, és kibékít, hogy békével fejezhessük be a napot. Ha szeretetünket Isten irgalmas szeretete táplálja, akkor a másikat korlátaival, gyengeségeivel, másféleségével együtt szeretjük.
Meggyőződésem, hogy Isten irántunk való hűsége az alap, amelyen felépíthetjük egymáshoz fűződő kapcsolatunkat, és amelynek talaján gazdagodhatunk a különbözőségünkben.

Kertész Tibor

(Megjelent a Háromszék napilap 2017. január 12-i, január 19-i és január 26-i számaiban)

2021-04-22T07:31:04+03:002017. január 28.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet