Ha ma szánunk időt a gyermekeinkkel való együttlétre, akkor holnap ők is fognak szánni időt a velünk való együttlétre. Ma már sajnos a „hétperces gyermekek” korát éljük – a szülők nagy többsége átlagban ennyit minőségi időt szán napjából a gyermekére.

Egy tökéletes világban minden gyermek úgy érkezik haza az iskolából, hogy az édesanyja egy tálca illatozó, friss süteménnyel és egy pohár gyümölcslével várja, és van ideje leülni vele beszélgetni és meghallgatni, milyen volt a napja.

Nem élünk tökéletes világban, így kihagyhatjuk a vajas kiflit és a finom italt a történetből. Ám azt, hogy időt szánjunk a gyermekeinkkel való beszélgetésre és egymás meghallgatására – azt nem hagyhatjuk ki.

Mindannyian nagyon elfoglaltak vagyunk. Már gyermekeink többsége is úgy tartja, hogy időhiányban szenved. Az is világos előttem, hogy nem olyan egyszerű sok időt tölteni a családdal.

Egy serdülőkorú gyermekek körében végzett felmérés szerint a fiatalok 66 százaléka átlagosan kevesebb mint napi 5 percet tölt az apjával és 62 százalékuk átlagosan kevesebb mint napi 9 percet az anyjával. Ordító a különbség ahhoz a napi minimum 4 órához képest, amelyben a fiatalok különböző tömegkommunikációs eszközökkel vannak elfoglalva. Nehéz feladat meggyőzni a serdülőinket arról, milyen fontosak a számunkra, ha a képernyők bámulása ötvenszer több időt foglal el az életükből, mint mi. Mindezek ellenére, ha szeretnénk, hogy jobban érezzék a nagyrabecsülésünket és a szeretetünket, akkor egész egyszerűen több időt kell áldoznunk rájuk.

A legszomorúbb mondatok közé tartoznak az ilyenek: „Bárcsak több időt szántam volna rá…, Ó, bár igazán meghallgattam volna a gyermekeimet…”

Hosszú utazás volt, többórás repülőút. Egy fiatal anyuka a csecsemőjével egy 60 év körüli hölgy mellett kapott helyet. Az idős nő mosolyogva figyelte az apróságot, majd ilyesmiket mondott az édesanyának: „Élvezze a kisbabáját!” vagy „Töltsön mindenképpen sok időt a kicsivel!” Aztán elmesélte a saját történetét, amely indokolta az intelmeit.

Elmondta, hogy két fiút szült gyors egymásutánban. Hogy micsoda rendetlenséget tudott ez a két fiú hátrahagyni maga után a házban! Hányszor gurult méregbe emiatt! Elismerte, hogy olykor arról a napról álmodott, amikor a fiúk elhagyják majd a szülői házat, mert akkor végre megint rend lesz.

Szeme tükrözte a fájdalmát, amikor leírta azt a napot, amikor mindkét fia megkezdte felsőfokú tanulmányait és kirepült otthonról. Elmesélte, hogy miután a fiúk mindent összepakoltak és elutaztak, felment a lépcsőn a szobájukba. A helyiség tiszta és rendes volt – végre. Minden a helyén, de valahogy túl nagy a csend… Elismerte, hogy folyton azt kívánja, bárcsak együtt lehetne még egy kicsit a fiaival.

Nemrég egy özvegyasszony összetörve mesélte, hogy kevéssel azelőtt halt meg a férje. Jó szakmája volt, sok pénzt keresett, az évek során jelentős vagyonra tett szert. Beutazta a fél világot, épületeket tervezett és épített, de sohasem szakított időt a gyermekeire, akkor sem, ha éppen otthon volt. Valamennyien ellene fordultak, és amikor felnőttek, nem akarták, hogy bármi közük legyen az apjukhoz. A halálos ágyán bevallotta feleségének, hogy a világ egyik legszomorúbb férfiújaként hal meg. Fájlalta: csak pénzt és hírnevet nyert, de a családját elveszítette.

Véssük jól az emlékezetünkbe, hogy vannak dolgok, amiket sosem kaphatunk vissza. Sose rohanjunk el hazulról anélkül, hogy a házastársunkat megölelnénk, és ne legyünk túl elfoglaltak ahhoz, hogy elmenjünk a gyermekünknek beígért találkozóra. A mostani hétköznapjaink lesznek egyszer a „régi szép idők”. 

Kertész Tibor

(Megjelent a Háromszék napilap 2021. április 22-i számában)