MEGHATÁROZÓ SZÓHASZNÁLAT KAMASZKORBAN

A beszéd és a párbeszéd két különböző dolog. Az, hogy beszélünk a gyermekünkhöz, még azt is jelentheti, hogy olyan, mintha a falhoz beszélnénk. Beszélgetni viszont annyit tesz, mint nyitni egymás felé.

Talán van már hasonló élményünk, miszerint egy serdülőhöz beszélni elkeseredett próbálkozás, amely már az elejétől fogva kudarcra van ítélve. Azt is megfigyeltem már, hogy ha sikerül dialógusra bírni őket, a siker lehetősége csodálatos módon megnő.

Másfelől hogyan is hibáztathatnánk őket, ha eltökélten magukba zárkóznak, amikor nem érzik magukat teljes értékű hallgatóságnak az olyan párbeszédben, ahol nemcsak adni, hanem kapni is akarnak?

Elkerülendő, hogy a beszélgetést egy megdönthetetlen megállapítással kezdjük, jobb, ha egy olyan ártatlan kérdést teszünk fel, amely jelzi hajlandóságunkat a találkozásra és lemondásunkat arról, hogy éreztessük szülői szerepünk súlyát.

Az elmúlt hónapok kiskamasz fiammal vívott csatározásai a stratégiához néhány szabályt is rendeltek, nem egy jól meghatározott technika ez, hanem inkább egy értékrend, amit szívesen megosztanék az olvasóval.

Azt tapasztaltam például, hogy szinte soha nem kifizetődő, ha felemeljük a hangunkat csak azért, hogy meghallgatásra leljünk. Sőt, tanácsos halkabban beszélni, olyan gyöngéden, amennyire a gyermek nevelésé­ben fontos a beszélgetés. Ez az első lépés, hogy kíváncsiságát felébresszük.

Hasznos lehet az is, ha elkerüljük az ismétléseket és a sztereotípiák használatát; viszont amikor mégis ebbe a hibába esem, elkerülhetetlenül azt kapom vissza, hogy „Jaj, apa, már megint ugyanazzal jössz!”, vagy „Már megint prédikálsz!” – és ezzel már ki is zártam a további közeledés lehetőségét.

Ezért aztán szerintem érdemes olyan nyelvezetet használni, amely jóval meghaladja a mindennapi életben alkalmazott kifejezéseket. Miért ne használhatnánk érzelmi szempontból meghatározó fogalmakat? Sokkal többet jelent az, hogy „fontos nekem a boldogságod”, mint az, ha arra emlékeztetünk, hogy „aggódom a jövőd miatt”. Az „átérzem a problémádat” sokkal jobban kifejezi az együttérzést, mint a sokkal köznapibb „ne vedd a szívedre, meglátod, majd elmúlik!”

Természetesen az is világos, hogy nem elég más szavakat használni. A tinik azt várják tőlünk, hogy képesek legyünk lelkesedni, megnyílni. Amikor arra törekszünk, hogy komoly dolgokról beszéljünk nekik, állandó megfigyelésük alatt állunk, és minél kevésbé tudatosul ez bennünk, annál jobban fürkészik viselkedésünket. Ezt a meccset akkor játsszuk le, amikor nem is tudunk róla: ez azért van, mert a tini akkor bízza rá magát teljes mértékben szüleire, amikor azok nem az anya vagy az apa szerepét játsszák, hanem amikor a feladat ellátásához nem rendelkeznek megfelelő mennyiségű energiával és a feltételek sem kedveznek, de legalább minden erejüket beleadják.

Van egy másik oka is, hogy miért figyelnek minket állandóan. Gyermekeink apránként megértik, hogy minden dologban megfelelő támpontnak tekinthetnek-e bennünket, vagy ez csak bizonyos esetekre érvényes. Napról napra a mi feladatunk kinyilvánítani, hogy nem léteznek tabuk a családon belüli párbeszédben, hogy semmi sem botránkoztathat meg bennünket, és nincs olyan dolog, mely ne férne bele nevelésünkbe.

Gondoljuk csak át: mikor volt szabad a mi generációnknak fesztelenül csevegni odahaza kamaszkori szerelmekről vagy a saját testünkkel való kapcsolatunkról? Ez is bizonyítja, hogy a hagyományos neveltetésünk korlátait át kell lépnünk, de megéri megtenni.

Az csak természetes, hogy egy kamasz intim szféráját tiszteletben kell tartani, de minél kevesebb a kommunikációs akadály köztünk és gyermekeink között, annál inkább remélhetjük, hogy alkalmas időben meghallgatásra találunk náluk.

Kertész Tibor