//MINDENNAPI VÁLASZTÁSAINK

MINDENNAPI VÁLASZTÁSAINK

Válasz – választás: egy tőről eredő szavak. Mindkettő magában foglalja a dolgok elkülönítését, megkülönböztetését, a valami melletti vagy elleni döntést. Életünk során számtalanszor kerülünk válaszút elé, ami határozott döntést kíván tőlünk. Ilyenkor gyakran érezzük: bárcsak ne kényszerülnénk rá a választásra! Bárcsak ne ránk hárulna a felelősség!

Az elmúlt hetekben gyakran eszembe jutott, hogy a világjárvány által meghatározott helyzetben sokan kényszerülnek nehéz döntésekre. Figyelem a nyilatkozó vezetőket, és nem irigylem őket: élet és halál van a döntéseikben.

A középiskolában Hamlet drámáját elemezve fogalmaztuk meg, hogy a dán királyfi voltaképpen a döntés elől menekült az őrületbe. Nem vállalta egyik utat sem, azt szerette volna, ha nélküle dőlne el a gyilkos és a trón sorsa.

Hányan és hányszor viselkedünk mi magunk is így! Halogatjuk a valódi kérdések felvetését, megbeszélését, megválaszolását, egy helyben topogunk, végeláthatatlanul mérlegelünk, hosszasan tétovázunk, igyekszünk másra hárítani a döntést, hogy aztán őt hibáztathassuk, ha tévedett… Pedig a halogatás is egyfajta választás: aki nem akar dönteni, az tulajdonképpen másokra és a körülményekre bízza magát, és kénytelen beérni azzal, amit kap.

Tény, hogy a lehetőségek áradata nem könnyíti meg a helyzetünket, szinte percenként válasz elé állít bennünket a mai pörgő világ – legyen szó családról, világjárványról, munkáról, vásárlásról vagy szórakozásról. Lépten-nyomon elénk tolakszanak a „kihagyhatatlan” és „ellenállhatatlan” ajánlatok – és a választás szabadságának leple alatt ádáz harc dúl a figyelmünkért, az időnkért, a pénzünkért.

Az életfordulók nagy kérdései, mint a pár- és pályaválasztás, határozott, elkötelezett döntést igényelnek. Aki úgy indul el egy szakmai pályán, hogy nincs benne komoly elszántság, aligha viszi sokra, az elköteleződést nem vállaló párok kapcsolata pedig szinte biztosan kudarcra van ítélve.

Ugyanakkor egyre több olyan kérdésben kényszerülünk döntésre, amelyeket korábban a „sors” – vagy sokkal inkább Isten – kezében tudtunk. Gondoljunk csak a méhen belüli szűrővizsgálatokra vagy az egyre több országban legalizált eutanáziára, ami súlyos választás elé állít számos családot. A törvények meg egyre kevésbé nyújtanak támaszt erkölcsi döntéseinkhez, az egyént magára hagyja a közösség, mert – ahogy mondják – „a jog nem tud mit kezdeni az erkölcs fogalmával”. Sokan nem tudják vagy nem akarják magukra vállalni ezeket a döntéseket, ezért sodródnak a tömeggel, azaz a pillanatnyi közhangulathoz igazodnak, csakhogy a következményeket elsősorban az egyén viseli, és csak áttételesen a közösség.

Ha például egy család úgy dönt, hogy a súlyosan beteg gyermekük kezelését nem kívánják folytatni, a jog nem gördít akadályt eléjük, a gyermek elvesztésének lelki következményeit azonban a szülők, nagyszülők szenvedik meg – és ez kihat a környezetükre is.

Egyfelől tehát szinte bálványunkká vált a szabadság, a választás lehetősége, ugyanakkor a nyomasztó teher is, hogy magunkban kell döntenünk ott is, ahol inkább szabadulnánk ettől a jogunktól.

Azt gondolom, az lehet a megoldás, ha megadjuk a „császárnak”, ami az övé, és visszaadjuk Istennek, ami Istené. Azaz nem hisszük, hogy minden jó, amit a törvény megenged vagy a közvélekedés jónak tart, hanem merünk a lelkiismeretünkre hallgatni akkor is, amikor az már nem annyira divatos, és újra Istenre bízzuk az életünket.

Ő csöndesen megmutatja a helyes utat. Még a tévedéseinket is képes a javunkra fordítani, és biztosak lehetünk benne, hogy mindig a legjobbat adja nekünk.  Kertész Tibor

2020-05-13T17:00:56+03:002020. május 8.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet