„Kis felnőtteket csinálunk a gyerekekből. Okítjuk őket, és megállás nélkül azt daráljuk nekik, mi mindent kell még megtanulniuk. Mi magunk viszont megfeledkeztünk arról, ami igazán fontos az életben. Csak a gyerekektől tanulhatunk meg újra a pillanatnak élni, időt szakítani, spontánul cselekedni, tőlük sajátíthatjuk el a nyíltságot és fantáziát, a csodálkozás képességét, azt, hogy ne legyünk haragtartók, »buta kérdéseket« tegyünk fel, szívhez szólóan kérjünk, gyermekien higgyünk.”

Ilyen találóan jellemezte Carlo Carretto olasz író a gyerekek és a felnőttek viszonyát – olyannak, amilyen és amilyennek lennie kellene. Nem véletlenül sóvárognak a felnőttek oly sokszor a gyerekkoruk után. Hogyan fordítsuk azonban még egyszer vissza az idő kerekét, és felnőttként mit tanuljunk el a gyerekektől? Melyek azok a gyermeki tulajdonságok, amelyeket meg kellene őriznünk és elmélyítenünk?

Az Újszövetségben az igaz hit és a mélységes bizalom példaképeként állítják elénk a gyereket. A tanítványok kérdésére, ki a legnagyobb a mennyországban, Jézus így válaszol: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát kicsi, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”

Ezek szerint felnőttként a gyerekekhez kellene járnunk gyakorlati oktatásra, hogy rálátást nyerjünk a lényegesre és értékesre, amelyet a felnőttek világában túl könnyen löknek félre vagy nyomnak el. Aki megpróbálja, hamarosan észre fogja venni, hogy a gyerekektől való tanulás lehetőségei kimeríthetetlenek.
A gyerektől tanulhatunk bizalmat, amitől erős és bátor a hit. A gyerekek nem esnek kétségbe, határtalan re­ménnyel tekintenek a világba és az emberekre. Ezért vannak állandóan mozgásban, kíváncsian várják, ami jön, sosem köti őket az, ami volt. Minden pillanatban újrakezdhetnek, és ilyen új kezdetet másnak is mutathatnak, mert nem haragtartók, de készek a megbocsátásra, a békülésre.

A gyerektől meg lehet tanulni az igazi alázatot, amely tudatában van saját korlátai­nak. A gyerekek védtelenek, és tudják, hogy szükségük van a segítségre, anélkül, hogy ezt túljátszanák vagy tagadnák. És keresik a segítséget, nem gubóznak be hamis büszkeségbe vagy jogtalanul követelt függetlenségbe.

A gyerektől meg lehet tanulni a közlékenységet. A gyerekek nem zárkóznak el, odafordulnak a másikhoz, átvesznek és továbbadnak. Mindenbe belekapcsolódnak, ami körülöttük történik, és mindenkinek megengedik, hogy részt vegyen örömükben és bánatukban. Ilyen nyitott lehetne a felnőttek hite is a mások különböző tapasztalatai előtt, mivel elmondással és odafigyeléssel a hit gazdagabbá válik a közösség által.

A gyerektől meg lehet tanulni a jelenhez való hűséget is, amely a hitnek komolyságot és felelősséget adományoz. A gyerekek „egészen”, teljes szívvel jelen vannak. A jelen pillanatnak van számukra a legnagyobb jelentősége.

A gyermeki hit bízik abban, hogy miután Isten megbocsátott, valóban megtisztult a terhelt múlt, s szabadon és határozottan lehet indulni a jövőbe. Isten mércéjével a nagyságot ezen a gyermeki léten mérik le, amely be nem temetett forrásokból táplálkozik, és bízik Istenben, akinek a kezében van a „honnan” és „hova” minden teremtmény vonatkozásában. Kertész Tibor