//Mondd csak, mit vársz az ünneptől?

Mondd csak, mit vársz az ünneptől?

Mondd csak, mit vársz az ünneptől? Tudsz-e majd örülni szívedből? Várod, elönt a boldogság? – egy ünnepre hívó keresztény dal kezdő sorai ezek, melyek a napokban ott maradtak a fülemben, szívemben és elindítottak néhány gondolatot bennem.

Pár nappal karácsony előtt jó esetben már túl vagyunk az ajándékvásárláson, és ha rápillantunk az elmúlt napok kiadásait feltüntető számsorra, akkor látható, hogy ismét jelentős összegeket költöttünk.
Több panaszt is hallottam már: nehéz megérkezni a csendbe, az ünnepbe, még mindig sok a tennivaló, a takarítás, az elvégzésre váró feladat, hosszú még a bevásárlási lista. Az ünnep leragad az üres külsőségek szintjén, bár valódi lényegét igazából az adhatná, ha sikerülne megélni, hogy mihez képest ünnep az ünnep. Ez viszont nem sikerülhet anélkül, akinek a születésére ilyenkor emlékezünk.

Valamikor a kilencvenes évek közepén egy székelyföldi faluban történt, télidőben. Gyermek született a családban, és helyi szokás szerint a rokonság felkerekedett babanézőbe, radinába. A kis házban nem volt előszoba, ezért amint beléptek a jól befűtött nappaliba, rögtön lekerültek a vastag irhabundák, és az egyik vendég a bejárathoz legközelebb eső bútordarabra halmozta azokat. Az ilyenkor szokásos jókívánságok és hátbaveregetések után a nagynéni kérte, hogy most már megnéznék az ünnepeltet, a kisbabát is. Az édesanya ijedten ugrott a halomba rakott télikabátokhoz, melyek alól sikerült kihámoznia a már nagyon kétségbeesett, ám még lélegző csecsemőt. A találkozás, ünneplés nagy felhajtásában ugyanis az ajtó melletti kiságyra helyezte a gyermeket, és pár percig megfeledkezett róla…

Valahogy mi is így vagyunk a karácsonnyal: túl nagy a felhajtás előtte, a kereskedelem keltette műhangulatba már november végén belemerül az ember. Ha csak a hangulatig jutunk el, mire elérkezik a tényleges karácsony, az ki is fullad.

Az adventi út, az elcsendesedés, a bűnbánat, a megtisztulás folyamata nem megkerülhető. Ha ezt megspóroljuk, a karácsony igazi értelme üresedik ki. Marad a nagy bevásárlás feszültsége, az enyhébb vagy súlyosabb gyomorrontás, kisebb másnapossággal vegyítve. Az adventi út nélkül nincs amihez képest megérkezzen az ünnep, és az igazi ünnepelt, maga Jézus Krisztus ki sem látszik az enni- és innivalóval megrakott asztalok, ajándékhegyek alól. Pedig Ő hozza el a karácsony békéjét, a földi javakat, a boldogságot. Ha kihagyjuk az életünkből, nincs olyan eszköz – akár fizetünk érte, akár nem –, ami pótolni tudná hiányát.

Karácsonykor Isten emberi megtestesülését ünnepeljük. Isten embergyermekké lett, hogy mi, emberek, istengyermekekké lehessünk. Ez arra szólít fel bennünket, hogy isteni méltóságunknak megfelelően éljünk.
Ha nyitottak vagyunk rá, a karácsony épp azt mutatja meg, hogyan tudunk igazán emberek lenni. Krisztus az égből szállt alá, ezért az első lépés, hogy legyen bátorságunk emberi, földi mivoltunkba leszállni. Alá kell merülnünk a bennünk levő hidegbe, sötétségbe, a szétszórtságainkba, rászorultságainkba, ösztönszerűségeinkbe. Vállalnunk kell az önismeret fárasztó útját, figyelnünk kell arra, ami a szívünket és ezáltal az életünket is mozgatja.

Aztán szeretnünk kell magunkat, de nem a magunk körül forgó szeretettel. Ezáltal Istent szeretjük, aki olyannak teremtett, amilyenek vagyunk. Csak így tudunk olyanok lenni, amilyennek elképzelt, és csak így tudjuk megtenni azt, amire meghívott. Kertész Tibor

2018-12-20T10:33:07+00:002018. december 20.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet