//NEM MEGY MAGÁTÓL

NEM MEGY MAGÁTÓL

A házasságok legnagyobb ellensége a „magától” gördülés. Sokan úgy gondolják, hogy a szerelem mindehhez majd elégséges alap lesz, és mindeközben a hagyományos nemi szerepek elleni lázadásként elvetnek mindenféle szerződést.

A házasság igazából esküre épülő, vállalt kötelezettségeket magában foglaló szerződés. Soha nem működik magától, meghatározott keretei vannak. Ha nem lennének, akkor előbb-utóbb kitörne a háború.

Min szoktak a leggyakrabban háborúzni a házastársak? A legtöbbször azon, hogy kinek mi a feladata. Kimondatlan elvárásaik olyan követeléseket támasztanak a másikkal szemben, amelyeket közös beszélgetésben soha nem fektetettek le a társak. Soha nem kötötték meg az alapszerződésre épülő részszerződéseket: ki mit vállal, kitől mi kérhető számon, milyen jogos igényeket támaszthatnak egymással szemben. Márpedig, ha a belső keretek nincsenek lefektetve, a párkapcsolat működőképesség szempontjából halálra van ítélve.

Már csak azért sem fog „magától” menni, mert magunkkal hozzuk a feleségről és a férjről alkotott képünket. Akkor is bennünk van az elvárás, hogy megvalósítsuk ezt a képet, ha elviekben nem értünk vele egyet.

Ha éhesen érkezünk haza, és nincs ebéd, akkor is dühösek leszünk, ha alapvetően nem értünk egyet azzal, hogy a feleség feladata lenne a főzés. Ez egy tanult minta, amelyet magunkkal hordozunk. Ha nem értünk egyet azzal, hogy a férj az egyedüli felelős a család anyagi ügyeiért, akkor is dühösek leszünk rá, ha ezt nem teljesíti. Ki takarít? Ki viszi ki a szemetet? Ki viszi a gyermeket iskolába, ki fürdet, ki altat? Mikor van szex és mikor nincs?

Ha nem tesszük ezeket a dolgokat „tisztába”, az elvárásainkat tápláljuk, és így azok a játszmázás eszközeivé válnak. Egy idő után különféle módszerekkel próbáljuk elérni, hogy a másik megtegye, amit akarunk. A játsz­ma lényege pedig a saját vállalásom mellőzése lesz: elvárom a másiktól a szerintem számára kötelezőt, miközben nekem eszem ágában sincs betenni bármit is a közösbe.

A leggyakrabban emiatt mennek tönkre a kapcsolatok, ebből születnek a háborúk, csatározások. Senkinek nincsen feladata és kötelessége, és mégis tele van a kapcsolat feladatok és köte­lességek elvárásával. Arra törekszenek a felek, hogy úgy kapják meg azt, amit akarnak, hogy közben nem adnak semmit.

Márpedig kötelezettségvállalás van, hiszen a házasság is egy súlyos kötelezettségvállalásra épül. Mindig mélyen megérint, amikor a református házassági eskü szövegét hallom: „Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan, hűtlenül el nem hagyom, hanem egész életemben hűséges gondviselője/segítőtársa leszek…” Megrendít, hogy ezt a szerződéskötést ezer ponton meg lehet szegni. Kizárt, hogy csupán emberi erőfeszítésből lehessen eleget tenni a feltételeinek.

Hiszem, hogy az élet egy laboratórium, ahol azt tanuljuk, hogyan kell szeretni. Ez a legfontosabb dolog az életben, mert Isten maga a szeretet, Ő pedig azt szeretné, ha hozzá hasonlóvá válnánk.

Amikor megházasodtam, azt gondoltam, tudom, hogy kell szeretni egy nőt. Valójában viszont semmit nem tudtam a szeretetről! Most, húsz év házasság után tudom, hogy a szeretet elmosogatja az edényeket, kiviszi a szemetet, átvállal valamennyit a másik terheiből, a másik embert helyezi az első helyre. Teszi, kiviszi, helyezi… mert semmi nem megy csak úgy – „magától”.

Kertész Tibor

(Megjelent a Háromszék napilap 2020. szeptember 3-i számában)

2020-09-07T16:56:54+02:002020. szeptember 4.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet