TANÍTSUK MEG ŐKET CSODÁLKOZNI!

Ma már szinte semmin nem döbbenünk meg, minden nyilvánvaló és természetes. Az emberek kezdik elveszíteni azt a képességüket, hogy rácsodálkozzanak valamire. Olyan hatalmas veszteség ez, amely a lényünk legfinomabb részét lopja el és a lélek megráncosodik tőle. Ha már mi, felnőttek sem tudunk csodálkozni, hogyan neveljük csodálkozóvá a gyermekeinket, unokáinkat?

A nyáron fiaimmal a budapesti „Csodák palotájába” látogattunk, ahol az addig csak könyvekből ismert tudományos, természeti jelenségeket „testközelből” figyelhettük meg, próbálhattuk ki. Ami elsőre megdöbbentett, a sok, eszközök között szaladgáló, üres tekintetű, szenvtelen arcú gyerek, akik számára látszólag alig jelentettek valamit a nagy gonddal, hozzáértéssel előkészített szerkezetek, játékos kísérletek. Megtekertek egy-egy kart, rátapostak egy-egy pedálra, nyomogatták a gombokat, aztán az eredményt meg sem várva álltak tovább. Úgy tűnt, hogy nem mozgatják meg őket a látottak, sőt kifejezetten unatkoztak…

Ismerős pedagógusoktól, szakemberektől is érkeznek a visszajelzések: tanítási órákon, előadásokon egyre nehezebb megragadni és 5-10 percnél hosszabb időre megtartani az okoskütyükhöz szoktatott, multimédiás világban élő gyerekek, fiatalok figyelmét.

Pedig elveszíteni a csodálkozás képességét olyan, mintha az életet, a melegséget veszítenénk el. Akiben nem kelt érzéseket a napfelkelte, az első havazás, aki már nem hallja, hallgatja a csendet, abban kétségívül valami fontos dolog veszett el.

Amikor a televízió képernyőjére bámulunk, elfelejtjük, hogy több dolog van a földön és égen, mint amennyiről a tévéhíradók állandóan visszatérő mondatai szólnak. A hideg, tényekhez szögezett ember tudomásul veszi a dolgokat, katalogizálja őket, de nem tudja ezt túlhaladni, mert ahhoz gyönge a látása.
Aki megtanul rácsodálkozni a virágokra, a fákra, nem fogja tépni, ész nélkül levágni azokat. Gyermekkorunk kedvenc foglalkozása volt, hogy az erdőn talált hangyabolyokba hosszú karókat szúrtunk, aztán kárörömmel figyeltük a tojásaikkal szaladgáló kis rovarokat, amint próbálják menteni jövendőjüket. Később, amikor egy-egy jó olvasmánynak, csodálkozásra nevelő pedagógusnak köszönhetően megismertem a hangyatársadalom működését, már nem volt lelkem felforgatni az életüket.

Aki tud ámulni a dolgokon, be van oltva az ellen az agresszív és pusztító mentalitás ellen, amely arra vezeti az embert, hogy lerombolja a többi teremtményt.

Az ember azzá válik, amire rácsodálkozik! Régen azt mondtuk: „Remeg, mint a nyárfalevél!”; ma egy kisfiú azt írta a fogalmazásában: „Remeg, mint a mosógép.” De akár okostelefont is írhatott volna, ha az rezgőre van állítva.

„Azért létezem, hogy csodálkozzak” – mondta a nagy német író, Goethe. Csodálkozni azt is jelenti, hogy megállunk egy kicsit és felemelkedünk. Fölébe kerekedünk a mindennapi rutinnak, a mindent kilúgozó megszokásnak. Csodálkozni azt jelenti, hogy kapzsiság és érdek nélkül szeretünk és mindeközben kedvessé válunk, ugyanakkor a legfinomabb módon mondunk köszönetet annak, aki annyi meglepetést hintett szét a világban, hogy a két szemünk nem elég az összeset átölelni.

Nem elbűvölő a lélegzet, ami hanggá válik, a hang, ami szóvá, a szó, ami gondolattá alakul abban, aki hallgatja? A tengeri csillagok szimmetriája, a maroknyi hó félmilliónyi, egymástól különböző hókristálya, az emberi hajszálnál másfélezerszer vékonyabb pókháló finomsága… A csodák óriási palotájában élünk és nem is tudunk róla.

Meggyőződésem, hogy valahogyan rá kell vennünk gyermekeinket a csodálkozás művészetére: a szívük meglágyításával, érzékszerveik „beindításával” és egy csendesebb, nyugodtabb, lassúbb élet biztosításával.

Vannak emberek, akik soha nem láttak még hajnalt, tavaszi virágzást, teliholdas éjszakát a szabadban, vagy akárcsak egy madárfészket. Ezeknek az embereknek a lelke – anélkül, hogy észrevennék – elsorvad: olyanok lesznek, mint egy gép vagy valami különös pszichoszomatikus jelenség.

Náluk nincs helye a rácsodálkozásnak, nincs meg a jelképek intelligenciája, amivel pedig tele van a világegyetem, nincs bennük nyitottság a titkok és a mindent teremtő Isten számára. Az a társadalom, amelyik csupán a technikára és a gazdaságra alapszik, és semmibe veszi az érzéseket és a rácsodálkozást, saját magát ítéli halálra.
A csodálkozásra nevelésnek különböző útjai lehetnek, de a fontossági sorrend szerint az első út a szívet érinti. Fontos, hogy először meglágyítsuk a szívet.

A rácsodálkozás belülről fakad: az új, gyermeki lélekből. Ha ki tudunk lépni a napi rutinból, vagy a megszokottat is úgy csináljuk, hogy lelket viszünk bele, akkor már elkezdődhet a változás. Az egész világ új, életünk minden napja új. “Megint hétfő” – mondjuk is gyakran, amikor egy pihentető két nap után nekilendülünk a munkánknak. Pedig az egy másik hétfő, egy új hétfő – új esélyekkel, új lehetőségekkel.

Az ember nemcsak lélekből áll, teste is van. A rácsodálkozáshoz vezető második út: adjunk életet egész testünknek. Vissza kell szereznünk a szemünket, az ízlésünket, a tapintásunkat, a szaglásunkat, a hallásunkat.
Japánban a teavíz kitöltése szertartás. Leülnek egy kis kunyhóban a forró ital elkészítésekor, a szertartás végzője vesz egy merítőkanalat, beleönti a párolgó vizet a teáskannába és mindenki azt nézi, hallgatja. Egy idő után már egyre több érzék szabadul fel, már a tea illata is ott van az orrunkban, a testünk súlya, amint ránehezedik a lábunkra, a nyitott ablakon keresztül érkező fuvallat.

Vajon hányan folytatjuk a vizet nap mint nap a zuhanyból vagy a mosogatóba és meg sem halljuk! Mikor volt legutoljára, amikor meghallgattuk a vizet? Érdemes, mert gyönyörű hangja van.

Vegyük fel újra a kapcsolatot a természettel, hagyjuk nyugodni a dobozokat, amik összenyomnak, szinte megfojtanak. Ilyen doboz az autó, a telefon, a tévé, a lift… Amikor csak tehetjük, üljünk kerékpárra gyermekeinkkel együtt, menjünk gyalog, sétáljunk, és időnként álljunk meg, hogy rácsodálkozzunk a körülöttünk levő világra.
Az utóbbi évek felmérései azt mutatják, hogy száz gyermekből csak három tudja közvetlen tapasztalás útján, hogy mi az a szentjánosbogár, százból csak huszonöten láttak lepkét szárnyalni, egyre kevesebben tudják megkülönböztetni a fecskét a verébtől.

A harmadik út, ami közel vihet a varázslathoz: szövetség a csenddel. Megsokszoroztuk a zajokat és csodálkozunk, hogy eltűnt a rácsodálkozás?  Ma már a kisgyerekek egy részét idegesíti a csend, mert megszokták, hogy a háttérben működik a tévé vagy rádió. „Többfele is tud figyelni” – mondják büszkén a szülők. Pedig a szavak megtörik a játék varázsát, csak a csendben fénylik fel valami új, születnek az ötletek.

A csodálkozásra nevelés legfontosabb feladata, hogy mi magunk is csodálkozó emberekké váljunk. Adjuk át gyermekeinknek a fontos üzenetet: aki szétrombol egy fészket az eget teszi üressé, aki minden ok nélkül vagy haszonvágyból elpusztít egy élő fát, az elrabolja a jövendőt. És ha már elég érettek, hogy megértsék, akkor tegyük hozzá ezt is: „Nem az a gazdagság, amit birtokolsz, hanem az, amit megízlelsz.”

Kertész Tibor