//TISZTELET – AMIRE LEGINKÁBB VÁGYUNK

TISZTELET – AMIRE LEGINKÁBB VÁGYUNK

Mennyire időszerű fogalom a tisztelet korunkban, amikor a pozíciók bármi áron való megtartása, a szabad, de lelketlen verseny már rég túllépett a gazdasági élet belső körén? Miért tiszteljem a másikat? Miért tisztelje a gyermek a szüleit? Miért tiszteljük a gyakran korrupcióba keveredő köztisztviselők által képviselt hatalmat?

Nehéz a témát megközelíteni, miközben a több száz éves hagyományok lassan elporladnak, hirtelen eltűnnek. Nehéz beszélni a tiszteletről, mint erkölcsi kategóriáról, miközben megvan mindenkinek a külön bejáratú etikája, és nincs meg a közös alap.

Mi a tisztelet? Egy meghatározás szerint az ámulat és csodálat keveréke, továbbá az ebből eredő vagy ehhez párosított, megalázkodó főhajtás. Mindenesetre ezek a reakciók kísérik a tisztelet lelkiállapotát. A ma embere viszont többnyire irtózik a főhajtástól, képtelen megalázkodni, és már semmin sem csodálkozik. Egyre ritkábban döbben meg a szörnyűség, a vér, a szenvedés láttán.

Őszintén megvallom, hogy az individualizációban és az emancipációban „messzire jutott” kultúránk tagjától már nem is várom el a tisztelet valósághű megnyilatkozását. Az individualista ember énközpontúsága legföljebb a számára kedveset tudja „tisztelni”. Például önmagát!

Civilizációs betegségnek tartom a különféle emancipációs mozgalmakat, amelyek a huszadik század második felében törtek ránk. Felfedezték a leláncoló köteléket a társadalomban, de a felismerés túláradó örömében azt nyomban minden rossz okozójának kiáltották ki, és attól kezdve az ellene való harcon kívül már semmi sem érdekelte őket!

Felmérhetetlen veszélyeket hordoz magában a bölcsességet, a mértékletességet nélkülöző, egyoldalúan, egysíkúan véghezvitt változtatás. Az alapprobléma, hogy lázadás a kiindulópontja a változtatás igényének, a lázadó viszont mindig tiszteletlen az elképzeléseivel összeegyeztethetetlen dolgokkal szemben, hiszen a vak érzelmek elfogultsága irányítja tetteit.

„Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.” (Kiv 20,12) – parancsolja a bibliai törvény. De mi is a tisztelet, amire Isten kér bennünket? Egy olyan látásmód, amelyben a tér és az idő korlátai a végtelen felé tágulnak ki, fejet meghajtó csodálat a nagyság és az ősiség előtt.

Azért fogja mindig is nagyobb tisztelet övezni a Kheopsz-piramist az Eiffel-toronynál, mert az előbbi az időbeli nagyság koordinátájával is bír. Félreértés ne essék, a tisztelet nem a tárgyakra irányul, ellenkezőleg, mindig élő személyre, tehát az emberre. A fentebb említett építészeti csodákban is az emberi szellemet és teljesítményt tiszteljük.

A szülők tiszteletének is ugyanezek a meghatározói: a gyermek a személy nagyságát és ősiségét látja szüleiben. Az emberpalántának veleszületett tulajdonsága a tisztelet, amivel a szülőre tekint. A gyermekeink nem felrakott maszkjainkat látják tisztán látó szemeikkel, hanem az embert, azt, akivé ők is lenni akarnak: az anyában a nőt és az anyát, az apában a férfit és az apát. Ők lesznek emberré válásának nélkülözhetetlen mintái, és a veleszületett tisztelet biztosítja, hogy a mintából csak a jót, az igazat szívja magába, s ne a hazugságokban, maszkokban lelje példaképét!

A szülőkben, az ősökben mindig az emberség mintapéldáját fedezzük fel, ha tisztelettel nézünk rájuk. Ám ha nincs bennünk tisztelet irántuk, akkor mintánk sem lesz az emberségről. Mihelyt egy kultúra megszűnik tisztelni őseit, abban a pillanatban talajtalanná válik, s akinek nincs múltja és gyökere, annak jövője és termése sem lesz! Kertész Tibor

2019-11-25T12:43:32+00:002019. november 2.|0 hozzászólás

Hagyj üzenetet