A Mindenszentek körüli időszak az emlékezésé, ilyenkor megszépülnek a sírhantok, a mécsesek, gyertyák lángjai pedig eltávozott szeretteinkért lobognak. Az ünnep, és az azt követő Halottak napja – egyházi jellegén túl – fokozatosan általános népi megemlékezéssé vált, ilyenkor a legtöbben kilátogatnak a temetőbe, és a szépen díszített sírok mellett az elhunyt hozzátartozókra emlékeznek. A sírok mellett ott állnak gyermekeink, belebámulva a gyertyák lángjába, miközben szinte tapintható a megválaszolatlan kérdések miatti nyugtalanságuk. Mikor és hogyan beszéljünk a gyermekkel a halálról?

A kérdés a legtöbb szülőben megfogalmazódik, sokakban a családban bekövetkező haláleset kapcsán, míg más szülők talán ijedtséggel tapasztalják, hogy gyermekük minden konkrét apropó nélkül olyan kérdésekkel áll elő, hogy mi történik velünk halálunk után, hova kerülünk, ott mit csinálunk, visszük-e magunkkal a testünket. A válaszokon sok minden múlhat…

Mindenszentek krizantémoktól illatozó ünnepe mindannyiunkat, élőket és holtakat egyaránt, ugyanabban az imában egyesít.

Dicsőítésben, azokkal a szentekkel együtt, akik már most örülhetnek a Jézus által ígért végtelen boldogságnak és közbenjárásban mindazokért, akik arra várva, hogy megízlelhessék Isten országának teljességét, még abban a titokzatos állapotban leledzenek, amelyet tisztítótűznek nevezünk.

Mindenszentek arra hív bennünket, hogy úgy tekintsünk a halálra, mint az örök életbe való átmenetre. De sajnos fájdalmasan tapasztaljuk, hogy a halál egyúttal elszakadás is, nyitott kapu az ismeretlen felé. Hajlamosak lehetünk arra is, hogy a lehető leghosszabb ideig távol tartsuk gyermekeinket attól, ami hozzá tartozik: „Hamarosan úgyis meg fogják tapasztalni ezt, lesz még elég idejük szenvedni.”

A távoltartás persze nem mindig lehetséges, de vajon kívánatos-e egyáltalán? És ha mégis beszélnünk kell a halálról, akkor hogyan tegyük?

Köztudott, hogy egyes gyerekeknek már nagyon fiatalon szembe kell nézniük a halállal: édesapjuk, édesanyjuk, testvérük, nagyszüleik halálával… Ők maguk is kerülhetnek életveszélyes helyzetbe. Persze nem ugyanúgy fogunk beszélni a halálról egy olyan gyereknek, akinek meg vannak számlálva a napjai, mint annak, aki egy közeli hozzátartozója távozása miatt gyötrődik, vagy egy harmadiknak, akit a halál nem érint még közvetlenül. Mindenesetre soha nem könnyű a halálról beszélni egy gyerekkel, bármilyenek is a körülmények: de bármilyen ügyetlenek is a szavak, a hallgatásnál azért többet érnek.

Mert kivétel nélkül minden gyereknek vannak kérdései a halálról még ha nem is beszélnek róla, például abban az esetben, ha érzik, hogy a szüleik nincsenek készen a válaszadásra (vagy ami még rosszabb: ha rájönnek, hogy nem mondtak nekik igazat erről).

Nem feltétlenül szükséges, hogy mi magunk igazán megbékéljünk a halállal ahhoz, hogy merjünk róla beszélni. Megsiratjuk egy kedves lény halálát? Nem kell leplezni szenvedésünket, de beavatni sem kell a gyerekeket a kétségbeesésünkbe ahhoz, hogy megmutassuk nekik, mi is szoktunk sírni, és hogy senkinek sem könnyű szembesülni a halállal.

Különösen is fontos, hogy a gyerekek tudják, hogy a keresztények reménysége, Istenbe helyezett bizalma és az örök Életbe vetett hit átváltoztatják ugyan a szenvedést, de nem törlik el. Maga Jézus is sírt barátja, Lázár sírja előtt. A halál egyidejűleg káprázatosan fényes ösvény, amelyen át Isten színe elé juthatunk, és ugyanakkor az elszakadás borzalma is.

Amikor a halálról beszélünk gyermekeinkkel, vigyázzunk, hogy ne használjunk félreérthető kifejezéseket! Az „ég” az a valami, ami a fejünk fölött található, és ha a gyerek számára nem derül ki, hogy ez a kifejezés Isten Országát jelenti, akkor teljesen természetes, ha úgy képzeli, hogy a halottak ott lógnak a fejünk fölött. „Ha esik az eső, akkor leesnek onnét?” – kérdezte egy kisgyerek. Egy kislány pedig rá akart erősíteni a papírsárkányára egy levelet a pár hónappal korábban elhunyt édesanyja számára. De kerüljük az olyasféle kijelentéseket is, mint „Isten magához vette a papádat.” Persze, hogy a gyermek lázadni fog egy olyan Isten ellen, aki „elveszi” az édesapját.

Általában véve, de kiváltképp, amikor ilyen alapvető, a halálra (és az élet kezdetére) vonatkozó kérdésekről van szó, nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy a gyerekek csak azt jegyzik meg, ami érdekli őket: fokozatosan értik meg és fogadják be a dolgokat.

Nem kell tehát csodálkoznunk, ha újra és újra el kell ismételnünk nekik olyan igazságokat, amelyekről azt hittük, hogy már elfogadták őket. A kisgyerekek például nehezen tudják elképzelni, hogy a feltámadásra váró lelket a halál elválasztja a testtől. Az ötéves Gellért például azt kérdezi, hogy az édesapja pizsamában ment-e fel a Mennybe, a hétéves Ágnes pedig úgy gondolja, hogy senki nem mehet fel a mennybe addig, míg el nem temetik, „hiszen még itt van a teste, ahol látjuk”.

„A gyerekek csak lassan tanulják meg édesapjuk fizikai távollétét, hogy felfedezzék benne újfajta, lelki pajtásukat” – írja egy édesanya, néhány héttel hitvese halála után. A halálról beszélni a gyerekeknek elsősorban annyit tesz, mint az életről beszélni: arról az életről, ami idelenn kezdődik, és az örök Életben bontakozik majd ki. Felkelteni a figyelmüket a halottak valóságos jelenlétére, amely tapintatos és csöndes, de annál igazabb: a szentek közössége egyazon szeretetben egyesíti a földön és a mennyben élőket. Elismételni, hogy azért nem tudunk semmit arról, ami odaát van, vagyis a halál utáni ismeretlenről, mert Isten meglepetést akar szerezni nekünk. És mivel Istennél nincs szeretőbb Atya, biztosak lehetünk benne, hogy a meglepetés nagyon szép lesz! Annak szemében, aki hisz a feltámadt Jézusban, az élők szeretete helyettesíti a halottak tiszteletét. Ha hiszünk abban, hogy a halállal nem ér véget minden, mert a lélek örökké él Isten országának véget nem érő boldogságára hivatottan, és ha hisszük, hogy ráadásul ez a lélek a feltámadásra várakozik, ha hisszük, hogy Jézus valóban legyőzte a halált, akkor ez a hit teljesen megváltoztatja a halottjainkhoz fűződő viszonyunkat. Nem úgy fogunk beszélni róluk, mint távollevőkről, hanem mint élőkről, akik láthatatlanok, de mégis oly közel vannak hozzánk. Nem érjük be azzal, hogy ápoljuk az emléküket, hanem velük együtt élünk, egy újfajta közelségben, amely nem szünteti meg az elszakadás fájdalmát, hanem átlényegíti azt.

Azért tiszteljük a testet, mert a feltámadásra hivatott. A halottaink nincsenek a temetőkben: csupán a halandó testük van ott, a feltámadásra várva. Persze mi ezen a testen keresztül léptünk kapcsolatba velük, és most ennek az érzékelhető kapocsnak a megsemmisülésével a halál elszakított minket egymástól. De ami mélyen belül egyesített és továbbra is egyesít velük, az a „szív”, vagyis a lélek.

A sírokra helyezett virágoknak, örökzöld koszorúknak épp arra kell emlékeztetniük bennünket, hogy a halottaink nem fekszenek mozdulatlanul a sírkövek alatt, hanem élnek, épp úgy, ahogy Isten. Az ünnepnek nem arra kellene késztetnie bennünket, hogy hátrafelé nézzünk, hanem hogy fölfelé tekintsünk; ne az emlékeket ápoljuk, hanem Isten Országát építsük.

Szeressük halottainkat, mintha élnének! És ha ellátogatunk a sírjukhoz, hogy elhelyezzünk rajta egy-egy szál virágot, krizantém csokrot jusson eszünkbe, hogy annak levelei Isten örök tavaszát hirdetik!

(Forrás: Christine Ponsard – Hit a családban)