SZÜKSÉG VAN AZ APÁKRA

Egy olyan világban, amelyben a családok egyre inkább szétesnek, az apaság újra­felfedezésére hatalmas az igény. Ez lehet talán a lassan darabjaira hulló nyugati társadalom egyik utolsó mentsvára.

Pár évvel ezelőtt Lengyelországban nagyszabású reklámkampányt hirdettek az apaság népszerűsítése érdekében. Ismert férfiak mosolyogtak Apa feliratú, vidám gyermekrajzokkal díszített pólókban, a tévécsatornák hangulatos reklámfilmekkel, a rádiók népszerűsítő hanganyagokkal igyekeztek megnyerni az erősebbik nem képviselőit az ügynek. A kezdeményezés óriási sikert aratott.

Édesapának lenni valóban csodálatos kiváltság – ugyanakkor nem kis felelősség. Ma már jókora polcot megtöltenének azok a könyvek, tanulmányok, amelyek arról szólnak, hogyan kellene az apaságot „jól csinálni”. Mindeközben a férfiakra a munkahelyen egyre több elvárás nehezedik, esetleg másodállást is vállalniuk kell.

Hazaérve várja őket a második-harmadik műszak: segíteni a háztartásban, meghallgatni a feleséget és a gyermekeket, gondoskodni az idősödő szülőkről… Csoda, ha egy-egy férfi sokszor úgy érzi, ő maga valahol elvész az elvárások rengetegében?

Ma már egy családjával is törődő apa ugyanúgy hátrányban van a munkahelyén, mint a felesége. Nem tud olyan szakmai sikereket elérni, mint kollégái, nem tud olyan pozícióba kerülni, mint gyakran tehetségtelenebb munkatársai.

A külvilág folyamatosan tükröt tart elénk, és mér minket, aszerint, hogy az aktuális társadalmi helyzet alapján mi számít értéknek. És az ma sajnos a siker, az önmegvalósítás – minden, ami pénzben, pozícióban, karrierben mérhető.

A mai világban egy nő számára a szép család a külvilág szemében is jelenthet sikert, de a férfiakat ez alapján nem ismerik el. Minket, férjeket tipikusan nem a gyermekünk iránti szeretet von el a feleségünkkel való kapcsolattól, hanem olyan tevékenységek, amelyekben a külvilág számára is jól mérhető sikereket érhetünk el. Ennek egyik színtere a szakmánk.

Ennek ellenére nem hiszem, hogy halálunk pillanatában arra leszünk majd büszkék, hogy sikerült eljutnunk a munkahelyi vagy társadalmi ranglétrán egy bizonyos pozícióba, vagy hogy egyéni vagy társas vállalkozásunknak milyen országos vagy nemzetközi hírnevet szereztünk.

A kérdés, amire majd választ kell adnunk, az lesz, hogy hűségesek voltunk-e a küldetésünkhöz – Isten felé, a házastársunk és gyermekeink felé. Küldetésünk van a tágabb környezetünk, rokonaink, munkahelyünk, társadalmunk irányában is, de nem mindegy, hogy valamit azért teszünk, mert Istentől kaptunk egy feladatot, vagy azért, mert egyéni ambícióink hajtanak.

Jó lenne, ha az édesapák felfedezhetnék a hivatásukban rejlő szépségeket, és ha meg­éreznék annak az örömét, hogy hazavárják őket – mert szükség van rájuk. Mert ők azok a legtöbb esetben, akik határokat szabnak a gyermekeiknek, és ezeket be is tartatják velük, akik e minta alapján tudnak az iskolában és a munkaerőpiacon is sikereket elérni. Az anyákra ezzel szemben a feltétel nélküli szeretet jellemző, melyből az érzelmi kapcsolódást tanulják meg az utódok. Mindkét szerepre egyformán szükség van, egyik sem helyettesíthető a másikkal, bármelyik hiánya esetén az ember személyisége eltorzulhat.

Az apai hivatás nem könnyű, minden erőfeszítés és jó szándék ellenére sok kudarcra, bukdácsolásra ad alkalmat, de alapvetően abban kell bíznunk: Isten majd kipótolja a hiányosságainkat, megengedi, hogy rajtunk is kiábrázolódjanak atyai szeretetének jelei. És akkor, ha tökéletlenül is, de elértük a célunkat.

Kertész Tibor

(Megjelent a Háromszék napilap 2020. október 1-i számában)